Nézzünk csak figyelmesen körül a világban és láthatjuk, amikor 2 vagy több teljesen más erkölcsi normákkal rendelkező kultúra, vallás vagy népcsoport él egymás mellett anélkül, hogy az egyik ne alkalmazkodna a másikhoz azt gondolom, soha nem lehet rend.
És hogy melyiknek kellene alkalmazkodnia? Pl. annak, amelyiknek a közerkölcse bármilyen téren primitívebb, mint a szomszédjáé, tehát nem üti meg a normális emberi együttélés írott és az anyatermészet íratlan törvényeinek szvsz. minimális szintjét, emellett persze nem kellene még csak feladnia sem saját népének kultúráját, vallását vagy éppen nemzeti identitását sem.
Azt gondolom, a megoldás abban rejlik, ha a fentiek alapján mindenki saját maga az egyén szintjén (nem pedig más ember vagy csoport!!!) - egészséges gondolkodást feltételezve -, végezne egy önellenőrzést és egyszerűen besorolná magát valamelyik erkölcsi osztályba a nagyobb szerveződési szinten lévő közösségi normák alapján „jó” vagy „rossz” csoportba, ugyanakkor, ha szükséges, akkor egészen egyszerűen alkalmazkodik a magasabb elvárásokhoz.
Tehát mindenki döntse el, persze, ha képes rá, hova tartozik, a magasabb elvárású vagy a béka anusa alatt megrekedt erkölcsöt bitorló közösséghez! Abban az esetben, ha egy egyén szintjén az ösztönök dominálnak az értelem helyett, ott valószínűleg nem képes maga az egyén felismerni saját közösségen belüli helyzetét és meghatározni erkölcsi határait, ezért ott segítségre van szükség, nem pedig előítéletekből táplálkozó kiközösítésre vagy rasszizmusra. Az más kérdés persze, hogy ezt a segítséget gyakran el sem fogadják. Azt gondolom a legfőbb gond a gyermekkori neveltetés hibáiban rejlik. Az ősi, létfenntartáshoz szükséges ösztönök és az értelem helyes arányának megtalálása sajnos néha nagyon nehéz olyan embereknél, ahol az utóbbi összetevőből csak kevés vagy rosszabb esetben egyáltalán semmi sem található.
A különböző erkölcsök okozta problémák rendezését véleményem szerint még az is nehezíti, hogy az embereknek - ha elismerik, ha nem – létezik egy lelki és egy valóságos élete is, ahol az erkölcs fogalma mindkét esetben más értelmet, más hangsúlyt kap. Bár azt hiszem a legnagyobb gondot, a legtöbb konfliktust mégis a valóságos élet közösségeiben kialakított általánosan ismert közerkölcsök okozzák. nem is beszélve az alapvető illem és megjelenési, tisztálkodási vagy együttélési normákról, szabályokról, hiszen ami az egyikünknek természetes, az a másiknak egyáltalán nem az.
Mert ugye jelenleg mi a helyzet: az emberek nagy része anélkül, hogy saját magát minősítené, megpróbálja a másikat szó szerint a saját igényeire szabni, megváltoztatni a saját hibás erkölcsének mintájára, gyakran nem riadva vissza az erőszaktól sem. A hibás erkölcsöt itt az egyéni érdekek előtérbe, illetve a közösség érdekeinek fölébe helyezésére értem.
Az államapparátusoktól, vezető politikusoktól azért nem lehet szerintem megoldást várni – mint ahogy azt sokan várják -, mert ők is egy külön másik, saját maguk által testre szabott erkölcsi normával rendelkező külön kaszt. Ők valahol megrekedtek a "jó" és "rossz" között, illetve néha nagyon mélyre süllyedve, nem is beszélve arról, hogy az állam amúgy is a mindenkori hatalom erőszakszervezete, ezért nem egyenlő a haza, a szülőföld vagy apáink s anyáink erkölcsrendszerével sem. Tehát náluk nem is kérdés a hovatartozás, helyesebben még csak nekik nehéz igazán eldönteni melyik rétegbe sorolják magukat, hiszen ők a nagyobb közösségek, nemzetek, országok, uniók ez által saját maguk - kéz kezet mos alapon - (erkölcsi) törvényhozói is, ami szerintem visszaélésre adhat okot, amivel sajnos a nagytöbbségük él is.
Azt gondolom, ha az ész az értelem egészséges arányban maga mellett tudva az alapvető létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges ösztönöket illetve reflexeket, mégis felül tudna kerekedni a konditermekben kigyúrt izmok ösztönös rángatózásán és a birka szellem igénytelen, magát szándékosan nem művelő, ősidőkben megrekedt primitív elméjén, akkor nagyon egyszerű volna a megoldás vér és gyűlölködés nélkül.
Ezzel szemben sajnos, mint azt tapasztaljuk, szinte minden egyes esetben az a politikai kaszt próbálja a kialakult háborús helyzeteket rendezni, amely maga is önrevízióra szorul közerkölcs és közösségi normák terén. Magyarul egészen addig, amíg másik csoport tagjai próbálják erőlködés, néha háborúk útján megmondani a saját "beteg" erkölcsi törvényeiket véve alapul, melyikünk hova tartozik vagy tartozzon, addig a happy and még várat magára.
Ha belegondolok, és elfogadom ténynek azt, hogy az emberiség biológiai létezése még a tinédzser kort sem érte el, illetve, hogy csakis az élet két végpontján (születés és a halál) azonos minden ember, akkor nem szabadna azon csodálkoznom, hogy amíg nem mutatja meg nekünk a helyes utat valamelyik bölcs öreg, pl. Isten, egészen addig kisgyermek módjára, futunk neki egymásnak a játékért, vagy éppen vesztünkre a falnak.
Az ember születése után addig nem érzékel semmit a körülötte lévő súlyos problémákból, amíg meg nem szerzi magának az értelmes jelzőt, ami egyben az első olyan személyes tulajdona, amit úgymond élete során elsőként birtokolhat, és mint tudjuk a történelemkönyvekből, hogy az első szándékos és erőszakos pofon akkor csattant el, amikor a tulajdon szó értelmet kapott. Így volt ez az emberi törzsfejlődés evolúciós fejlődésének kezdeti vagy korai szakaszában, valamint ugyanez figyelhető meg az emberi egyedfejlődés kisgyermekkorában is.
Istenre visszatérve, talán még az is bizonyítja számomra az emberi faj törzsfejlődésének őskorával párhuzamba állítva ezt az „emberi egyedfejlődés evolúciós gyermekkorát feltételező elméletet, hogy hiába van szinte minden nagyobb vallásnak egy Istene (monoteizmus), összességében a világ emberi közösségére, mint emberi fajra levetítve viszont mégis azt kell mondjam a politeizmus a több Istenben való hit (kis részben az Isten tagadás) a helyes megállapítás, akár az emberi törzsfejlődés hajnalán. A pakliban persze az is benne van, mint ahogy az ember is bevégezheti földi életét fiatalon, hogy az emberiség sem éli meg az öregkorát, vagy éppen a természetes, elgyengüléses biológiai halált.
Azt gondolom még az sem a közeli jövő hozadéka, hogy mindenki meg fogja találni saját magában azt az igaz, és mindenki által elfogadott mindenható teremtőt, akit majd a világon minden egyes ember egy és ugyanaz Istenként szeret és tisztel. Azért gondolom, hogy messze még ez az idilli élet, mert jelenleg ott tartunk, hogy egymást mint embert sem tiszteljük, vagy fogadjuk el, minden hibájával együtt előítéletek nélkül. Nem is értem, hogy egy számunkra teljesen megfoghatatlant miért imádunk, és a saját mellettünk lévő embertársainknak a legtöbb esetben még az elvárható minimális tiszteletet sem adjuk meg, pedig tőlük azt gondolom, még ebben az életben visszakaphatnánk, míg ellenkező esetben maximum a túlvilágon, ha egyáltalán van olyan, mint a lelkünk életének meghosszabbítása.
Egyesek azt mondják (lehet, hogy igazuk van) Isten a lelkünkben van ezért nem látjuk. Ezzel a legfőbb problémám csupán az, hogy a mindenható amott, odaát, a problémák meg itt a való világban vannak.
... és sajnos azt kell írjam, akad olyan, állati eredetekből táplálkozó, visszamaradt "ősember" is, akinek az agysejtjeik szinaptikus kapcsolatai - megszűnésük,, visszamaradásuk, meghibásodásuk révén - nem teszik lehetővé a saját helyük meghatározását, végső soron a döntést. Az utóbbiak esetében valóban segítségre, vagy éppen bárminemű felelőtlen vagy szándékos erőszakos megnyilvánulásaik miatt hatásos gyógymódra, büntetésre, elzárásra, javító nevelésre, tehát mindenféleképpen valamiféle retorzióra volna szükség.
Ennyire egyszerűnek látom, a jelenleg politikusok révén (is) szándékosan túlbonyolított etnikai, nemzetiségi, nemzeti, vagy akár a vallási eredetű problémák, konfliktusok, háborúk megoldását: minden, magát értelmesnek és erkölcsösnek tartó ember először nézzen magába, hogy valóban megállja-e a helyét önmagában és a közösségi szinten is a két jelző és csak ezt követően próbálja alakítani a közvetlen környezetét és az abban élőket egyaránt.
Fontosnak tartom megjegyezni, a fenti írásomat nem elsősorban bírálatnak, hanem valamiféle általam elképzelt megoldásokat is magában foglaló, laikus (apa-fia)helyzetelemzésnek szántam. A gyermeknek is vannak a korral járó, csak rájuk jelllemző hibái, amit ők nem (nem nekik felróhatóan) hibának érzékelnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése