Bűnözés kontra becsület

Bűnözés kontra becsület

1, -  A bűnt elkövető ember alapvető emberi joga, mint eleméletileg (csak elméletileg) bárki másnak, hogy megilleti őt az ártatlanság vélelme… mert hát, ugye a bűnöző is addig (rövidebb, de inkább hosszabb ideig) nem tekinthető bűnözőnek, amíg a bíróság őt jogerősen el nem ítéli….

-  Ellenben a tisztességes ember, már abban a pillanatban nyilvánosan is megbélyegzett csalóvá válik a politikát képviselő orvosok és bírák által a közvélemény szemében, amikor fél lábbal és fél kézzel  „rokkantnak meri nevezni agát ” ….  

2,- A bűnöző (bocsánat! akarom írni, gyanúsított) embert megilleti a korrekt, minden (enyhítő)  körülményt figyelembe vevő jogvédelem, ha kell „sztár ügyvéd” személyében…

- Ezzel szemben a becsületes és a „beteg” ember, túlnyomó részt magára maradva, kiközösítve teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül a törvények asztalánál (IS)…

3, - A törvényt megszegő embereket megilleti az emberhez méltó - bánásmód, - táplálkozás, - életmód, - szociális ellátás, - odafigyelés; a kultúrához, a jutalom szabadsághoz, a (tovább)tanuláshoz, a munkához, az egészséghez, a megfelelő orvosi ellátáshoz, és egyéb számos olyan kiváltsághoz való jog, ami sajnos a börtön falain kívül csak álom egyes emberek számára…  Természetesen mindez közpénzből, ingyen, magas színvonalon, EU törvények által szabályozottan (nem kell itt „nagy” dolgokra gondolni, csupán pl. a rabok élelmezésére, életkörülményeire, pszichés gondozásukra, stb. stb.) És mindehhez érdekes módon, szinte első lépcsőben mindig biztosít a költségvetés elég fedezetet.

- Ellenben a törvény tisztelő  ember szociális, orvosi, mentális ellátása, és minden más (fentebb felsorolt) és/vagy alkotmány biztosította alapvető emberi joga, akkora terhet, gondot jelent a társadalmunk egyes nehezebb körülmények között élő úgynevezett rejtett szegényeire (ránk), illetve rajtunk keresztül a mindenkori politika számára, hogy, számomra teljesen értelmetlen és érthetetlen módon nem képes az a bizonyos általam sokat emlegetett „mindenkori politika” az alapvető emberi jogokat vagy legalábbis azok nagy részét  mindenkinek egyformán biztosítani, de rendbe tenni sem hajlandó ezeket egyszer már, s végre valahára törvényhozással, vagy bármilyen más módon. (pl. kórházi gyógyszerellátás, vagy élelmiszer adag, vagy közszféra munkabérei stb. stb., csak, hogy néhányat említsek a rengeteg jelenlegi probléma közül)

4,- A börtönviseltet szabadulás után megilleti az odafigyelés, a rehabilitáció                                 

- Míg közben  a munkába,  egész életébe belerokkant  ember minden téren diszkriminált, hátrányos helyzetének felismerését követően kis háborgás után vagy belenyugszik a „törvényen kívüliek” iszonyatosan megalázó állapotába, vagy világgá megy… J

De hát nem is tudom, mit akarhat egy nyügként kezelt beteg ember ebben a válságokkal teli világban, hiszen az életfogytiglanra ítélt gyilkos utolsó mentsvára is lehet a számomra igen csak megkérdőjelezhető „pszichésen beszámíthatatlan” státusz, azaz a betegség…


Szeretném megérteni, de sehogy sem megy! Vajon miért ér többet az állam számára egy munkakerülő, ám nagy lábon élő gyilkos bűnöző, mint egy a körülményeihez képest becsületesen, de szerényen élő ember, vagy éppenséggel egy munkába belerokkant krónikus, gyógyíthatatlan beteg?


Vegyük észre! Mert ugye azt mondanom sem kell, hogy a jognak asztalánál jelenleg sajnos a becsületes /és vagy/ beteg ember, valamint a másik oldalon a bűnöző ember megkülönböztetésen alapuló ellentét ugyanúgy érvényes az egészséges ember és a beteg ember párosára is…

De ezekbe az ellentétpárosokba most nem szeretnék mélyebben belemenni, nyitva hagyom hát mindenki számára az értelmezésük „kiskapuit”.. J

A megfejtés talán a mesterséges és tudatos szelekcióban rejlik….  Ellenben akik nem hisznek Darvin evolúciós elméletében, azok a megoldást Istennél keressék…  J


„Mesterséges (azt is írhatnám: pénz által támogatott) szelekció”?… nem .. nem hiszem,  paranoiás, antielitista összeesküvés gyártó ember gondolatai ezek…  senki ne higgye, hogy a DBS műtétet emberségből csupán a két szép szeméért, vagy éppen az Isteni gondviselés közbenjárása okán finanszírozza az állam. Á, annyira jól nem megy még az országunknak…


De ez jól is van így, hiszen, figyelembe véve a nehéz gazdasági helyzetet, az állam által befektetett tőke csak akkor térül meg, esetleg még hasznot is hajt, ha a megműtött delikvens a munka világába visszatérve ismét „hasznos” és „termelő” polgárává válik kis hazánknak, tehát nem csupán kivesz, hanem be is rak valamelyest az állami közös kasszába….


Ez az egész elkezdett téma, valamint a boncolgatása kezd kissé paradoxszá, zavarossá válni a számomra, ezért itt és most befejezem…. J

„Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek…”

Történt egyszer egy szokatlanul verőfényes, aktuálisan tolvaj szlenggel élve: brutálisan  qrva meleg októberi napon, hogy a sok kisebb – 1-2 másodperces – áramkimaradások következtében meghalt a notebookom akkumulátora.

(Ím' elérkeztem ahhoz a sarkalatos ponthoz, ahol az emberek 99%-ának írott szöveggel szembeni tűrőképessége padlót fog, ezért nem is számítok hatalmas olvasottsági indexre… ennek ellenére szokásomhoz híven folytatom a megkezdett, klaviatúrán visszatükröződő „szájmenésemet”)

Ha netán valakiben mégis megfogalmazódna az a jogos kérdés, hogy miért is hagytam az akkumulátort hálózati áramforrásról való használat közben a PC-ben ( ugyanis az EON részéről szintén jogosan az már felmerült: miért nem?), akkor arra az volna a válaszom, hogy egy korábbi hasonló (MIÉRT NEM?) esetből tanulva, - amikor egy akksi nélküli használatot követően, alaplapi meghibásodás miatt eldobhattam az egész másfél éves szájbatekert ACER-t  – szünetmentes tápként használtam a feltölthető cellákat.

Az a bizonyos hasonló eset, már több éve történt, és abból tanulva ( vagy tanulatlanul?) ma már nem fordulok elektromos berendezéseim, áramszolgáltató szolgáltatási hibái miatt történt meghibásodásai miatt a respekt áramszolgáltatóhoz, az EON-hoz.

Hogy miért nem érdemes egy magánszemélynek ilyen apró csepű, pár tízezer! forintos kár miatt zaklatni a Világosság Királyát? Csupán azon egyszerű, saját tapasztalati oknál fogva, hogy inkorrektek, hazudnak, csűrnek, csavarnak, bonyolítanak, magyarázkodnak, kifogásokat keresnek, másra mutogatnak, és bevetik a sajnos gyakran nekik kedvező jog-rendszerünk legkülönfélébb eszközeit.

Egészen addig, amíg meg nem unják és kiszúrják a „sötétség” szemét, no persze nem kárpótló fénnyel, hanem a saját szabályzatuk szerint előírt, késedelmi kötbér címén 5000,-  jó magyar forinttal. Gondolva arra, a birka úgy sem mer egyedül nekimenni a „Villanypásztorának”, hiszen egymagában kevés egy hatalmas multi cég jogászi erejéhez képest.  ( Az a legszörnyűbb, hogy sajnálatos módon ez így is van!...) És itt most említhetnék az EON helyett bankokat, TV-internet szolgáltatókat, biztosító cégeket stb. stb..

Mielőtt visszavonhatatlanul belekezdenék a konkrét esetbe, amire a cím is utal, megemlítenék, a teljesség igénye nélkül, néhány szerintem nem korrekt, tovább megyek gusztustalanul pofátlan piaci magatartást az EON részéről fogyasztóival, vevőivel szemben:

Már rögtön az elején fura volt az, hogy a károk bejelentésének fogadására hivatott Kft. (ez a Kft. természetesen nem azonos az EON-nal)  nem rendelkezik telefonos bejelentési, illetve szóbeli észrevételt is lehetővé tevő, információszerzési lehetőséggel (vajon miért?), csupán postai és email címmel. Az email cím szerintem röhejesen a sóhivatalokra emlékeztet: panasziroda@eon.hu J

Szembetűnő volt még anno, hogy az EON-tól kapott válaszlevek alján az ügyintéző neve alatt soha sem szerepelt ugyanaz az aláírás…

Nem kis összegbe került, hogy az EON egyik ilyen ügyintézőjének a tanácsára felküldtem a laptopomat BP.-re szakvélemény beszerzése céljából, miután a lakásom biztosításának terhére nem lehetett megoldani a kártérítést.

Egy alkalommal azt írta valamelyik túlinformált ügyintéző, aki velem emberrel szemben  szinte gépként  képviselte a cégét (ismét, mint a bankoknál, tv-internet szolgáltatóknál, biztosító cégeknél,…stb.), hogy a helyi önkormányzathoz forduljak a kárigényemmel, mert nem vágatta ki a fákat, amelyek rálógnak a légkábelekre. Ebben csak az volt a szépséghiba, hogy a kérdéses szakaszon nem volt egy mm légkábel sem, csupán földkábel…. )

Legvégül arra hivatkozott egy újabb ügyintéző, hogy biztosan csak nálam, az én rendszeremben volt a hiba, ugyanis nem érkezett a szóban forgó időszakban mástól telefonon hibabejelentés. Az aláírásokat tartalmazó papírt, amin összegyűjtöttem a szignókat a hibát észlelő helybeliektől, összetekercseltem és elhelyeztem a WC-ben.

…folyt:

Ebből az utóbbiból tanulva, miután az PC akkumlátorom felkiáltott: KO,  első dolgom volt, tárcsáztam az EON ingyenesen hívható hibabejelentőjének számát, azon félelmem ellenére, hogy legutóbb azzal hajtott el egy „biztosíték fejű”: addig ne pofázzak neki kártérítési igényről, amíg egy forinttal is tartozom nekik .

A géphang közölte velem (ismét, mint a bankoknál, tv-internet szolgáltatóknál, biztosító cégeknél,…stb.), a beszélgetésünket minőségbiztosítási okokból rögzítik, vagyis ha nem járulok a rögzítéshez, akkor jogom sincs szóban bejelenteni a hibát, maximum: panasziroda@eon.hu! J

Naivan azt gondoltam, ha nekik szabad, nekem miért ne lehetne rögzíteni a beszélgetést, miután közöltem a már valódi embert utánzó géppel, hogy én is rögzíteni fogom a beszélgetésünket, ugyanis számomra fontos, hogy elismerjék az ő (EON) hibájából eredő többszöri kisebb áramkimaradást.

Egészen addig így is volt, tehát elismerte az áramember, a hiba kijavítása folyamatban van, amíg nem közöltem vele, hogy én is szeretném rögzíteni a beszélgetésünket, ha máshogy nem is, tanúk jelenlétében a telefonkészülékem kihangosításával.

Meglepett a válasza:

- Nem járulok hozzá, önnek ehhez nincs joga!!!!!!!!!!!! L J

Lassan már az EON-nal szemben semmihez sem lesz jogom? ! ( mint a bankoknál, tv.internet szolgáltatóknál, biztosító cégeknél,…stb.)

 

Nem is beszélve arról, hogy a nagy cégek és szolgáltatók az utolsó postai bélyeg és papírlap árát is felszámítják nekünk, sőt ütik az asztalt érte, amíg, a mi jogos kártérítési igényeinket is magasról lesz@rják.

Nem is értem ezeknek a multi szolgáltatóknak milyen adó terhei is lehetnek, ha az összeset a fogyasztóikra a vevőikre terhelik.... :(

„Quod licet Iovi, non licet bovi!”

"Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom."  /József Attila)
 

 

A politikai nézet, mint vallás....

Szerintem undorító, ugyanakkor számomra felfoghatatlan ami Magyarországon a demokráciát illetően - szinte azt legallyazva -, 1989 óta politizálás címszó alatt zajlik egyes emberek részéről. Ez alól azt gondolom egyetlen egy „rendszerváltás” óta hatalomra jutott párt vagy inkább -  időközben a vezetők körül kialakult/kialakított és a már korábban oly jól bevált valóságos személyi kultusz miatt – elmebeteg, pszichózisban szenvedő párt vezető (vezér, kiskirály, császár, földes úr, stb.) és a politikusokkal lepaktáló egyház „megtévedt” vagy „ördög által” megrontott (pénzéhes, pedofil) egyházi vezető sem számít kivételnek, ugyanis mint azt egy pszichológiai-matematikai törvényszerűség is kimondja: már egy ici-pici negatív előjel is megváltozatja, lehúzza a végeredményt a sok pozitív előjelű összetevő ellenére is. (oda-vissza, jó és rossz értelemben véve egyaránt)

(Tisztelet itt is a kis számú kivételnek!)

A személyi kultuszhoz, viszont nem elég egy ember egy személyben, vagyis szüksége van a „pásztornak”,  az őt ajnározó, feltétlen odaadással bólogató, (csakis kizárólag) társaikkal szemben ellentmondást nem tűrően bégető „birka nyájra” is.

Nem beszélve arról, a tapasztalat azt a sajnálatos tényt erősíti meg bennem,  hogy egy-egy politikai tömörülésben sokkal több a negatív előjelű alkotó elem, mint 1. És azt sem szabad elfelejteni, hogy - normális esetben -, egy egészséges társadalomban a vezető(k) teljes anyagi és morális felelőséggel kellene , hogy tartozzon a közösség életével, jövőjével kapcsolatos döntéseiért kivétel nélkül minden téren, mint ahogy egy családban a szülők is felelősek minden gyermekük által elkövetett cselekedetért, …. mint ahogy tudjuk és tapasztaljuk, hogy ez sajnos mennyire nem így működik (legfőképp a megélhetési) politikában.

Politikus barátaim! Hol marad, (ha előbb nem is, 40 éves kor után) az igazság keresése, az egészséges önvizsgálat és ha úgy szükségeltetik a hibák elismerését és kijavítását is magában foglaló önkontroll??? ( Természetesen, akinek nem inge…. )

 - utópia…. J L

Azt gondolom, nem téved, hanem hazudik, az ember, aki azt mondja, - ismerve a történelmünket -  nem látja a jelenlegi gazdasági, kulturális, ökonómiai és a korábbi időszakokból táplálkozó morális válságokkal teli (hogy csak néhányat említsek a válságok közül) jelen jövőbeli következményeit….  Vészmadár volnék? Paranoiás? Szenilis Politikus gyűlölő? Vagy…. akár az is megeshet csupán túlérzékeny a környezetemre…. Nem!  Nem vagyok tutti biztos a dolgomban, mint egyesek….

Azt gondolom mivel elfogadott, feltétlen, abszolút igazság - még Isten létezését illetően – sincs, ezért nincs is aki rajta kívül megmondaná nekem a tuttit,. Azt gondolom egyetlen egy természetfeletti erőnek, hatalomnak tartozom csak elszámolni valóval, aki vagy ami nem más, mint az őseim mintáján felnőtt lelkiismeretem. Ebből az is nyilvánvaló számomra, az embert, az emberi lelkiismeretünket elsősorban a gyermekkorban ért külső és belső hatások (neveltetés, tanulás, család, közvetlen környezet, barátok) teszik igazán a szó nemes értelmében vett emberré.   

Érdekes a humánum nem? Tudja mit és hogy kellene tennie és a legtöbb esetben mégsem azt cselekszi..

Kezdetben vala az igazság ugyebár, és azzal szemben a tévedés és a hazugság. Popper Péter szerint (szerintem is) abszolút igazság nem létezik, illetve az igazság egyedül talán az általánosan elfogadott (valódi) tudományok terén értelmezhető. Vagyis az igazság definíciója a következő: Igazságnak nevezhető minden olyan állítás, amely a rendelkezésünkre álló eszközök kísérleti módszerek és tudás segítségével bizonyítható, észérvekkel alátámasztható, de ugyanilyen módon, módszerekkel bármikor meg is cáfolható.

A politikát önmagában véve nem sorolom a tudományok közé, hanem a felnőtt világ lexikális tudást feltételező valódi tudománya és a gyermeki, ártatlan, naiv tudatlanság között tartom számon, valamiféle áltudományként.

Visszakanyarodva a kiindulóponthoz: igazság, tévedés és hazugság.

1, Tévedésről csupán a tudományok terén beszélhetünk, feltételezve a maximális hozzáértést, tapasztalatot és tudást az igazság vagy vélt igazság megfogalmazójának személyéről.

2, A tévedést és a hazugságot egy kisgyermek még teljesen nem képes elkülöníteni egymástól. Vagyis leegyszerűsítve kisgyermekek esetén beszélhetünk szándékos és nem szándékos (tévedés) hazugságról, ugyanis ők mindkét esetben hazugságnak vélik az igazságtól való különbözőséget.

3, A felnőtt gondolkodásmód viszont már alapesetben is feltételezi a hazugság és a tévedés közötti különbség felismerését, illetve ebből következőleg azt is, hogy véletlen hazugság nem létezik, csak szándékos, tudatos megmásítása az igazságnak. 

A logikám szerint, tehát a politika azért csupán áltudomány, mert a tanult, magas kvalitású, szavazási joggal, valamint (elméletileg) szólási szabadsággal rendelkező felnőttek által képviselt tudományos világ (általánosan elfogadott) igazságait, és a naiv, még tanulásra szoruló, tapasztalatlan gyermekek tévedéseit, illetve hazugságait megpróbálja oly módon kihasználni, összevegyíteni,  jelentésüket szándékosan öncélúan, önérdekből összekuszálni, hogy abból mindig, és a közösség érdekeit két lábbal taposva csak is a politikus jöjjön ki győztesen.

Mind ez, tehát egyszerűbben, nem jelent mást, mint a hazugság és tévedés szavak „köpönyegforgatását”, végső soron magát a jelenlegi politikát, illetve politizálási stílust!

Lassan ott tartok, hogy egy-egy párt neve hallatán nem is a politikai hadszínterek, hanem a brutális vallási háborúk jutnak az eszembe és az utóbbihoz szervesen kapcsolható inkvizíció!

Azt is vallom még, akkor mondjon, valaki negatív véleményt bármiről, ha nem is írja le, de arra a konkrét kérdésre, hogy mi a megoldás, volna elképzelése.... még, ha az lehet lissé elfogult is. A lényeg szerintem az öncélú gondolkodásmód, és birka szellem kizárása.

 

Nem feltételezem, helyesebben nem remélem, hogy mindenki eljut ennek a hosszú és nem éppen egyszerű írásomnak a végére, és azzal is tisztában vagyok, az élet sem arról szól,  hogy egyformák vagyunk, ezért mindenki egyformán szeret…  áááá nem is erről kell, szóljon… hiszen a vélemények gyakran eltérőek, és nem keverendőek össze a szakemberek által megírt kritikákkal.

Azoknak, akik eljutottak ezen utolsó mondat olvasásáig, megköszönöm érdeklődő, szíves  figyelmüket!

2012. Október 23. előestéjén

Most, 2012. Október 23. előestéjén, az 1956-os Forradalomra emlékezve, azt gondolom, nem tudnék sok újat hozzátenni a tavalyi 2011.-es bejegyzésemhez, ezért kisebb változtatásokkal ugyan, de a mai 2012. október 22.-i bogbejegyzésem szinte teljes mértékben megegyezik az egy évvel ezelőtti írásommal.  Az eredeti verziót természetesen a duplikáció miatt kitöröltem.

Jómagam az alábbi gondolatsorral, vers idézetekkel és egy korábbi megemlékezés fotóival kívánok emléket állítani az 56-os  Forradalomnak.

Úgy érzem magyar emberként ennyivel tartozom…….

 „Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember.”

/Márai Sándor/

 „Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni? Te hallgass hazádra. Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami a legjobb életedben. Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”

/Márai Sándor/

Ezen a szürke és átlagos estén, ismét azon filózom, hogy az 1956-os eseményekre emlékezve vajon milyen verset is lehetne írnom, amely teljes mértékben kizárja a jelenlegi politikai hadszíntér gusztustalan csatározásait, ám mégis méltó volna arra, hogy ünnepi hangulatot lopjon a szívekbe, amikor eszembe jutott a mindennap magamnál tartott  „Bibliám”: Márai Sándor Füves könyve. Azt gondolom ez az írás is azon művészi alkotások egyike, amelyre ráillik: örök érvényű és mint azt tudjuk - igaz emigránsként -, de Márai is részese volt az 56-os eseményeknek és szinte látta a jövőt..... vagy az is előfordulhat csupán, az átlagnál sokkal jobban ismerte a történelem ok-okozati viszonyait......

(Azt gondolom, azért is érdemes a Márai Sándorhoz hasonló művelt írók, költők műveit lapozgatni, mert a tudásukat, tájékozottságukat és olvasottságukat kihasználva, igaz szubjektíven, néha elfogultan, de általuk megspórolható néhány történelem tankönyv, nagy magyar irodalmi alkotás, vagy éppen , filozófiai nézetet tartalmazó könyv elolvasása is. :)

Néhány ebből, a számomra igen jelentős iránymutatásokkal teli könyvből kiragadott résszel, gondolattal szeretnék emlékezni az 56-os forradalom áldozataira.

Igaz személyesen nem voltam jelen az események helyszínein. Ahhoz a generációhoz tartozom, akik az 56-os eseményeket a középiskolában a sok-sok más hazugság mellett, még ellenforradalomként tanulták. Ennek ellenére, már akkor akadt olyan merész történelem tanárunk, aki nyíltan, vállalva a következményeket forradalomként  velünk az 56’-os eseményeket.

 Ám, ha mégis - elszakadva eredeti tervemtől -, politikával fűszerezném, és egy kis humorral megspékelném a „teljes irányított ideológiai átalakulásomat”, akkor akár így is hangozhatna az iménti mondatom: Azon fiatalok közé tartozom, akik a Szocialista Magyar Népköztársaság „elvtársainak” vörös csillagos, sötét, ám hamis fényárban úszó ege alatt töltötték a gyermekkorukat, a dolgozó népet szolgálva „bajtársként” vonultak be (az Öbölháború és a Szerb-Horváth háború idején) sorkatonának és legvégül „honvéd Úrként” távoztak a „felnőtt,  magyar demokrata polgárok” és „reform kommunisták” egyvelegét alkotó „igazságosabbnak” kikiáltott Magyarország kisgazdái, valamint tisztelt hölgyei és urai közé.  (Büszke vagyok rád Balázs! Ez szép és igazán kifejező mondat volt! J

 Létezik számomra még egy másik, teljesen politikamentes megközelítése is a születésem óta eltelt lassan már 43 esztendőnek: Átmenet az egyszerű, átverhető gyermekkor, tiszta erkölcsű, politikai, vallási és egyéb előítéleteket kizáró, a közvetlen környezete nyújtotta biztonságérzetéből a bizonytalan, túlbonyolított nagykorú, ám mégis morális és gazdasági válságokkal küzdő, felnőttnek hitt (álcázott?) jelenbe…

 Tudom, nem vagyok az iménti „teljes átalakulásommal” egyedül, de azzal is tisztában vagyok (még, ha csak így utólag is), hogy milyen áron volt akkor nyugalom és biztonságérzete a hozzám hasonló becsületes munkás szülők gyermekeinek!

 A titok nyitja a politikamentesség szóban keresendő. „Aki jól elbújt, az jól élt” ősi elvet követve gyermekfejjel azt sem tudtam, eszik vagy isszák a politikát… Talán bocsánatos bűn ez még egy mai gyermek számára is.

 A felületesség és hanyagság csapdáját kikerülve nézzük csak meg, mit élt át az ember gyermekfejjel akkor és mi a helyzet ma biztonság terén? Nem mennék messzebb a példák hosszú sorában, csupán egyet kiragadva belőle: például ma egy 14-18 éves fiatal meddig jutna el egy hét alatt autóstoppal biztonságosan, (élve és nem elrabolva, vagy kifosztva) az UNIÓ területén….? És akkor a 70-es, 80-as években

 Hol lehet a baj? Miért tűnt el fokozatosan a szótárunkból a közösség ereje az érdek nélküli barátság a létbiztonság és a nyugalom fogalma? Biztosan a szüleim bűne, hogy megpróbálták a csendes és nyugodt aranyközépnek hitt „baloldali” utat választani. Kérdem, ma ki tenné meg, hogy kockára tegye saját gyermeki életét, még ha hazudni is kell hozzá? De most őszintén, miért kellett volna a családjuk élete árán is mindenáron lázadni a rendszer ellen?

 Ez persze nem felmentés az iszonyatos bűnök alól, amit a bolsevista ideológia művelt a politikai bűnözőknek kikiáltott emberekkel. Egyáltalán nem…! Itt most csakis kizárólag azon apákra, anyákra gondolok, akik nevéhez nem társítható kapzsi gonoszság, nem tapad vér a kezükhöz, és nem öncélú sumák gyáva árulók voltak, mert azt gondolom, aki akkor ilyen utóbbi tulajdonságokkal rendelkező, embernek tartott élőlényként élt, az a mai napig egy gyenge láncon tartott mindenre képes ragadozó állat a szó minden értelmében.

 Vajon ki dönti el, hol húzódik a megalkuvás és a túlélési ösztön mezsgyéje, főleg, ha egy ember megvallott politikai hovatartozásától még további emberek, gyermekek élete is függ? Vajon egy apa vagy anya számára ki, vagy mi a legfontosabb? …… Milyen szülő az, aki saját nyomorult életét fontosabbnak tartja, mint a gyermekeiét? Miért bűn vállalni néha a hazugságot is utódaink fennmaradásának érdekében? Vagy el kellett volna menekülni mindenkinek családot és szülőföldet hátrahagyva gyáván egy szabadabbnak hitt világba, mint pl. tették azt sokan anno Romániai szülők, akik gyermekeiket, társaikat hátrahagyva Magyarországra szöktek? (Egy ilyen hazánkba szökött erdélyi magyar apáról az otthon felejtett gyermeke mondta egyik TV műsorban: Apám hazudott! Akkor most melyik hazugság ítélhető el erkölcsileg jobban: a fiamért, avagy a fiamnak? ……………. 

 Az is evidens, hogy a túléléshez nem jó út a biztos halál.

Emberi, lelkiismereti, morális oldalról viszont azt is vallom, hogy soha meg nem hálálható köszönettel tartozom a forradalmároknak, hogy az életük árán is küzdöttek azért, hogy egyszer majd tényleg „paradicsommá” váljék a földi élet, és ne csupán a halálunk után a másvilágon legyünk csak boldogok,, ha egyáltalán létezik olyan!

Legvégül nem szeretném, ha valaki véletlenül félreértene, és megvádolna e részvétteljes ünnepi hangulatban azzal, hogy igazságtalanul védeni próbálom az elmúlt elnyomó rendszert. Egyáltalán nem, ennek a legkisebb szándéka is távol álljon tőlem, hiszen ugyanúgy elítélem az igazságtalanságot, az elnyomást, az erőszakot, az önkényt, a hazugságot, a szélsőséges és elmebeteg, téveszmétől, megrögzött paranoiától elferdült nézeteket, mint bármely más jóérzésű ember.

Tovább nem is szaporítanám a szót. Belőlem most ezek a gondolatok jöttek elő, amivel talán nem sértettem meg egyik politikai vagy vallási csoportot,illetve itthon maradt vagy emigráns embertársaimat sem.

 A lényeg, ahogy Márai Sándor is leírta a Füves-könyvében, amely, mint azt a bevezetőben már említettem, számomra egy valóságos XX. században íródott „Biblia”:

„Bárkivel állasz is szemközt, tudjad, hogy csak ember, akinek a nagyságra egyetlen jogcíme van: az igazságosság. Mindegy, mit mond, mit tud, mi a rangja? Csak akkor van joga ahhoz, hogy embernek tartsad, ha legyőzi önmagában a hiúságot, a vágyakat, a gőgöt és a kapzsiságot, s igazat szól ügyedben és a világ ügyében, melyről éppen beszéltek. Minden más lehet tetszetős vagy megnyerő, de téged ne félemlítsen és ne is kísértsen.”

/Márai Sándor/

Radnóti Miklós: Töredék

 Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

 Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, -

s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bújhatott,

s rághatta szégyenében ökleit, -

az ország megvadult, s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő irigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

...............................................

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

s várta, hogy talán megszólal újra -

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás

 Szabó Balázs: "Erőltetett menet"

Köröttem erdők és hegyek, hív a ködbe bújt távol
mégis mocsárban lépkedek, érzem jobb volna máshol
mellettem fáradt emberek, felkap a néma sodrás
nem tudom mért’, velük megyek, közös az utunk, nincs más
mindegy az felnőtt, vagy gyerek, aki lemarad meghal
félek, hogy én is elesek, rettegek éjjel, nappal
lesnek ránk gyáva fegyverek, fogynak társaim sorban
levegőt már alig veszek, érzem igen nagy baj van...

/"De hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!" /

/Radnótinak állítva emléket/

 A hazáról és az államról

 „Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: „Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat.” A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is. Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, „szereted”-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan, kidüllesztett mellel megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.”

/Márai Sándor/

 Azt hiszem adós maradtam valamivel, és elképzelhető, hogy torz képet sikerült festenem gyermekeim számára a Kádár korszakról, hiszen csak azokról a pozitív érzésekről írtam, amelyek a gyermekkor szépségeiről szóltak. Ismételten kihangsúlyoznám, hogy elsősorban a politikai, vallási és rasszista nézetektől mentes, „véres” és „sáros” kéz által még érintetlen gyermekkorról beszéltem, és nem az eltorzult előítéletekkel teli felnőttek erőszakos, mocskos világáról.

 Természetesen engem is, mint oly sok embert, értek hatalmas csalódások is az előző elnyomó rendszer idején. Már egészen fiatalon, a gimnazista éveim alatt, 16 éves koromban megkaptam az első hatalmas igazi pofont egy „keménykezű” ellentmondást nem ismerő, igazi szocialista lelkületű rendőrtiszttől.

 Jut eszembe 1987 januárjának irtózatosan nagy teléről:
Az első, rendszertől kapott pofon…

Történt egyszer egy emlékezetes hideg, havas téli reggelen, a hóakadályok miatt kissé megkésett autóbuszról leszállva, arra az elhatározásra jutottam a haverokkal, hogy aznap nem kellene bemenni suliba.

A tanítás szokás szerint már reggel 8-kor megkezdődött, mi pedig 10 óra után pár perccel értünk Zalaegerszegre, ezért jobbnak láttuk, ha be sem megyünk a suliba. Éhesek is voltunk, fáztunk is, akár a kis Vuk, így betértünk az akkoriban Eldorádó névre hallgató kicsi, ám az akkori igényekhez képest színvonalasnak nevezhető (magyarul: nem kocsma) vendéglátóhelyre, egy reggeli gyanánt elfogyasztani kívánt meleg-szendvicsre. Alkoholt - bármennyire is jól esett volna -, természetesen nem fogyasztottunk, de már akkortájt sem szolgáltak volna ki olyasmivel gyerekeket. Így jobb híján maradt az otthonról hozott zugpálinka, vagy likőr, attól függően, éppen mit sikerült otthonról valamelyikünknek a faterjától elemelni.

Miután szemérmetlenül kajára és cigire elherdáltuk az aznapra kapott fejenként átlagosan 20-50 forintos zsebpénzünket, kissé felmelegedtünk, és a „szokatlanul megterhelő” iskolai nap után visszaballagtunk a „parasztelosztó”-nak becézett autóbusz állomásra.

Déli 12 órakor már az MHSZ klubnak álcázott, ám óvóhelyként más néven falusi-kaszinóként funkcionáló pincehelyiségben ütöttük el az időt, pontosabban a magyar kártyát. A szüleink által biztosított, napi zsebpénznek csúfolt ellátmányból a reggelin és cigin kívül - ha jól gazdálkodott az ember szocialista porontya - még kártyás-szerencsejátékra is futotta.

Akkoriban, a „boldog békeidőkben”, nem volt szükségünk erősebb, ma oly divatossá vált kábítószerekre ahhoz, hogy elviseljük a lázadó ifjúságunkkal szembe helyezkedő, magát józan gondolkodásúnak valló felnőttek ellenünk forduló, bennünket meg nem értő, hamis illúziókkal kecsegtető világát, mint egy négyzetméter kisfröccsre, egy kupica házi pálinkára, vagy éppen az élelmiszer boltok nem éppen a hatalmas választékáról híres polcain reánk kacsintgató likőreire.

Persze, utólag felnőtt fejjel belátom, ez sem volt megbocsátható bűn! Gellénházán egyébként az 50-es 60-as években úgy építették meg a két szintes házakat, hogy a pincében, szinte mindegyik háztömb alatt helyet kapott egy „háború esetére” szolgáló óvóhelynek nyilvánított, vasajtóval ellátott pincehelyiség is. Az olajbányász falu védelmét gyermekkoromban még egy, talán 50-100 főt számláló (a létszámra nem emlékszem pontosan) munkásőrség - a hozzájuk tartozó fegyverek tárolását biztosító hatalmas fegyverszobát is magában foglaló helyőrséggel -, is biztosította.

Mondja még ezután valaki, hogy nem vigyáztak ránk! Féltettek bennünket, hiszen a nyugat bármikor, idő előtt reánk törhette volna az ajtókat……!

Visszatérve a Zalavolán által írásban, hivatalos helyen is igazolt átbliccelt gyönyörű téli, hótól roskadozó napokhoz, másnap, és még azt követően 3 napon keresztül megismétlődött a hatalmas hónak köszönhetően a „jó világunk”. Ha megengedte volna a „cocialista” inkvizítor rendszer, akkor biztosan templomot emeltünk volna Holle anyó tiszteletére. Ám mivel templomba „nem illett járni” egy jóra való KISZ-esnek, maradt hát vasárnapi ( és hétköznapi ) tiszteletadásnak a Bányász kocsma.

Érdekes, hogy akkoriban a hóakadályok ellenére is az alapélelmiszerek, (a kenyér és az iskolatej stb.) minden nap eljutottak a legkisebb, legeldugottabb, hótól elzárt falvakba is, a Magyar Néphadsereg (néha illuminált állapotban lévő) fázós tisztjeinek és harci eszközeinek áldozatos munkájának köszönhetően. Ha másban nem is, de ivásban simán lekörözték volna a Szovjet Néphadsereget, bár megjegyzem a ruszki tisztek sem csináltak különösebb ügyet másnap egy-egy átdorbézolt egerszegi éjszaka után. Sőt néha azért, hogy le ne maradjon senki az éneklésnek a legkisebb jóindulattal sem nevezhető üvöltésükről, a személyi védelmüket szolgáló maroklőfegyverrel a levegőbe lövöldözve még azt is felébresztették, aki éppen egy atombunkerben próbálta kipihenni a nappali fáradalmait. Mind e-mellett, az oly nagyra becsült, példaképnek állított orosz tiszt urak a járdán sem fértek el, így egy kis időre az igaz, hogy forgalmasnak éppen forgalmas Rákóczi utca forgalma is megbénult, amíg a jellegzetes tányérsapkás uraságok meg nem találták az alakulataikat.

„Szumma-szummárum”, avagy „ád egy” ahogy megboldogult történelem tanárnőm szokta volt mondani, 4 nap múlva kerültem először - ahogy az a szent írásban is írva vagyon -, 8 órakor a Zrínyi Miklós Gimnázium szebb időket is látott iskolapadjába.

Az a nap, viszont a várakozásommal ellentétben nem úgy kezdődött, mint egy szokványos normális nap. Az első óra elején szóltak, hogy az igazgatónő szeretne velem beszélni. Megijedtem kissé, ugyanis ez az üzenet általában nem szokott jót jelenteni. A történetemhez az is szervesen hozzátartozik, hogy éppen az idő tájt tűnt el több osztálytársamnak is 200-300 forintja az óraközi szünetekben, amivel már a megyei kapitányság kijelölt nyomozói is foglalkoztak, hiszen a kisebb lopásokat egybe véve az eltűnt összeg ezrekre rúgott. Akkor még nem is sejtettem, hogy ennek is köze lehet a rendkívüli találkozónak.

Nem tehettem hát mást az ügyeletes diák kíséretében meglátogattam az igazgató nőt, azt a köztiszteletben álló, csupán egyszerű megjelenésével is tekintélyt parancsoló hölgyet, akiről addig szinte semmit sem tudtam, és ő sem volt képes beazonosítani személy szerint kit is rejt a nevem, amikor elküldte az ügyeletest értem. A torkomban dobogott a szívem. Bevallom őszintén féltem attól, amiről még akkor fogalmam sem volt, hogy ki vagy mi lehet.

Az irodába lépve egy civil ruhás rendőrtisztnek (oldalán revolverrel), és egy igazgató nőnek látszó ember gyanakvóan vizslató tekintete kísérte végig, amint szíves invitálásukra helyet foglaltam az asztalnál. A kedves direktor nő törte meg aztán a csendet. Legnagyobb megdöbbenésemre elmondta, hogy az osztálytársaimtól eltűnt pénz előre megfontolt és aljas módon kitervelt ellopásával gyanúsít engem a rendőrség, majd azt is, hogy ő ott akkor az igazgatói irodában a védelmemet hivatott képviselni.

Be sem fejezte a teljes részvétet és megértést sugárzó hangján elmondott mondatot , - amelynek úgy hangzott a vége, hogy tartsam szem előtt, ő, mint az iskolám number one-ja hisz az ártatlanságomban -, minden átmenet nélkül nyomatékosan hozzátette, hogy neki nyugodtan elmondhatom a lopással kapcsolatos részleteket, mert ő az egyetlen, aki megért engem és a későbbiekben is a segítségemre lehet. Fel sem ocsúdtam a döbbenet szülte meglepetésemből, amikor átváltott kemény hangvételre, azt ecsetelgetve, mi vár rám, ha kiderül a - számára nem kérdéses - bűnösségem. Részletezte, mennyire hátrányos helyzetbe kerülök, miután kirúgott engem a gimnáziumából, hiszen egyetlen egy középiskola sem lesz hajlandó majd átvenni egy tolvajt, miután nyilvánosan is meghurcolták. A maga módján próbált meggyőzni a szentem, hogy mennyivel előnyösebb helyzetbe kerülök, ha ott és akkor bevallom azt a bűnt, amit tulajdonképpen el sem követtem.

Azt a borzasztóan csalódott, elkeseredett, halálfélelemmel teli érzést szavakba sem lehet önteni, amit akkor éreztem. Nem is tudtam megszólalni a hirtelen, mélyről feltörő könnyeimtől. A gyengeségemet látva, azt találta mondani az addig még némának látszó rendőr, hogy kis hülye gyerek, ne játsszam az ártatlant, nincs rá az égvilágon semmi szükség.

Miután képes voltam a sírástól remegő számon néhány szót kipréselni, némi „barátságos unszolásra” kénytelen voltam válaszolni azokra a nem éppen baráti hangulatban feltett kérdésekre, hogy pl. merre jártam az elmúlt 4 napban, mert iskolában nem az biztos. /Azóta sem jöttem rá milyen titkosszolgálati eszközökkel derítették ki pontosan melyik nap, melyik órájában merre jártam és mit csináltam pontosan, de a fegyveres civil ruhás „szekus” részletesen felvázolta nekem az elmúlt 4 nap, - Zalavolán által hivatalosan is igazolt - minden egyes iskolától távol töltött percét.

Az ő verziója, a lopások elkövetésének idejét illetően merőben más volt, mint az enyém, vagyis az igazság, ám ez utóbbi - mint az később a hivatalosan ismeretlen elkövető iskolához intézett leveléből is kiderült -, sajnos váratott még magára.

A nem hivatalos, jegyzőkönyv nélküli kihallgatás (ami nekem egy borzalmas időszak elejét jelentette) végén az igazgató asszony, azzal a címszóval, hogy ezt nem úszhatom meg retorzió nélkül, elkérte az ellenőrzőmet, és beírta azt a máig ott éktelenkedő igazgatói megrovást, amely az amúgy igazolt, igazolatlan órák nagy száma miatt járt.

Az igazgatóiból kilépve még hallottam az utánam kiáltó rendőr hangját, aki annyit mondott a maga egyszerűségével, hogy még találkozunk. A folyosón aztán már nem bírtam tovább, elszabadultak az amúgy is nehezen fékezhető könnyeim, oly módon, hogy a sírásomra fel is figyelt a kémia tanárnőm, aki oda sietett azonnal hozzám. /Megjegyzem a tanári karból, akik tanítottak és ismerték az „ügyemet” - némiképp érthető okok miatt -, ő volt az egyetlen, akinél őszinteséget éreztem minden egyes vigasztaló szava mögött./ Nagyon jól esett, hogy volt egy igazi pedagógus ember, aki abban a számomra reménytelennek látszó helyzetben elhitte azt, amit mondtam, sőt felajánlotta a segítségét is.

Aztán még kb. egy órán keresztül csak sírtam, csak sírtam és közben a kedves igazgató nő szavait véltem hallani, miközben elképzeltem magamat, mint a középiskolákból száműzött, bűnöző, közveszélyes diák.

Otthon minderről nem igazán mertem beszélni, hiszen apám és anyám „csak!” egy volt munkásosztályból valók közül, tudtam jól, hogy az ő segítő szavuk pusztába kiáltott szó maradt volna. Amint az később kiderült (persze nem hivatalosan) a tényleges elkövető apja valami párt fejes volt, így miután a suli kapott egy levelet, amelyben valaki - ha jól tudom talán még a pénzt is visszaküldte - megkönnyebbülésemre elismerte, hogy nem én voltam a tolvaj.

Ezt követően aztán hirtelen lezárták az egész pénzlopásos ügyet, amelynek valódi elkövetőjét a mai napig homály fedi. Ám addig eltelt még jó néhány rettegésben eltöltött hónap. Sokszor riadtam fel álmomból annak a bizonyos nyomozónak az utánam kiáltott búcsú mondatára, miszerint „Még találkozunk!”.

Nem váratott az a találkozó sokáig magára. Közeledett a tavasz, amikor hivatalos értesítést küldtek, a megyei rendőr főkapitányságról, hogy jelenjek meg a (általuk tévesen hivatalosnak tartott) kihallgatáson az iskolai lopásokkal kapcsolatban, mint gyanúsított. Na ez a levél már anyám kezébe került, így nem titkolhattam tovább. Nem másért tartottam magamban az engem ért atrocitásokat, csupán azért, hogy az akkor éppen szanatóriumban pihenő, betegséggel küzdő apám nehogy túlságosan a szívére vegye, hiszen kár lett volna szépíteni, akkor még semmi és senki sem tudta meggyőző módon igazolni az ártatlanságomat. Az igazolatlan órákért járó igazgatói megrovást is, én galád csak a tanév végén mertem megmutatni.

Elérkezett a nem várt délutáni időpont, és annak rendje és módja szerint megjelentem a Zala Megyei Rendőr Főkapitányság 10 emeletes épületének portáján. A levélben nem szerepelt, hogy felnőttet is hozzak magammal, így egymagam ácsorogtam a lift előtt várva az ismerős arcú rendőrnek látszó behemótra. Nem kellett sokat várakoznom, nyílt a liftajtó és udvarias, nyálas hangon betessékelt a hústorony a liftbe maga mellé. Aztán ahogy becsukódott az elektromos tolóajtó a „Moszkva tér” következett.

Az addig barátságos látszatot keltő, intelligens rendőr átment az igazságosnak hitt eszmékért harcoló, vér és forró vas szagától megrészegült, feudális rendszer ellen küzdő, Marx és Lenin tanításain felnőtt, üvöltő, csapkodó vasgyári proletárba. Legalábbis az ökölcsapása olyan volt, mint egy ősbunkóé. Aztán már csak arra emlékszem, hogy valamelyik szinten kilökött a liftből néhány baráti hátba veregetéssel megspékelve, és mint, ha mi sem történt volna ismét átváltott a nyálasan cinikus baráti csevejre. Mielőtt azonban kiszálltunk a liftből, közölte velem, hogy ne is próbáljam meg az imént lezajlott eseményeket valakinek elmondani, mert pórul járhatok. Aztán azt is elmondta még, mint egy önmegnyugtatás, önigazolás gyanánt, hogy amúgy úgy csinált mindent, hogy egyetlen látható nyom se maradjon, ezért bármit mondok, biztosan nem is hinnének nekem.

Bevezetett aztán egy irodába, ahol magamra hagyott, amíg a szomszéd szobában a fülem hallatára megbeszélte a (valószínűsíthetően) főnökével, hogy megtalálta az emberüket, és az iskolai lopással együtt a nyakamba tudja majd varrni azt a néhány pitiáner Zalaegerszeg környéki benzin és dísztárcsa lopási ügyet is, amelyeknek akkor még ismeretlen volt az elkövetője. Egyszóval kapóra jöttem volna a rendőrségnek az öt éves terv elfogásainak teljesítését ábrázoló statisztikai szám javításában. Annyira féltem, hogy sírni sem mertem.

Kb. 15 perc telhetett el, amikor a pofozkodó, harci kakas rendőr visszajött hozzám, és sietve közölte, hogy most nincs ideje ilyen szarrágó tolvajokra pazarolni az idejét, gyorsan mondjam el neki, hogy én emeltem el a pénzt, és én loptam benzint, és dísztárcsákat is esténként. Mivel, a halálfélelmem ellenére is ragaszkodtam az igazsághoz, nem bírta cérnával és szólt, hogy ebből elég és sietve odadobta a kabátomat, és a lift felé tessékelt. A nem éppen kellemes liftes storyra gondolva ismét nagyon megijedtem, de a rendőr elvtárs belökött a felvonóba.

Lefele menet aztán nem bántott, mint ahogy soha többé nem tett ilyet velem, csupán búcsúzóul lenéző hangnemben felhívta a figyelmemet, a miheztartás végett, nehogy megint sírva el merjem játszani másnap ugyanazt az ártatlan sírásos jelenetet, amit a múltkor, mert akkor még hallani fogok róla.

Megkönnyebbülve, sajgó arccal rohantam a „parasztelosztóba” és alig vártam, hogy minél távolabb kerüljek a rendőrségtől. A fura, számomra a mai napig nem tisztázott, homályba vesző történet: a lopási sorozat és minden egyéb azzal kapcsolatos történés tulajdonképpen itt véget is ért, hiszen mint azt már írtam, egyik pillanatról a másikra megszűntették valaminek, vagy valakinek a ráhatására a nyomozást.

Talán az elkövető látta, hogy lassan beleőrülök abba, amihez a legkisebb közöm sem volt, és utolsó emberségét is összeszedve levelet írt – ha jól emlékszem, újságokból kivágott betűkből - amelyből egyértelműen kiderült az ártatlanságom.

Ennyi és nem több…..

 …..folytathatnám az anekdotázást a szintén középiskolás koromban két barátom és általam alakított 69 elnevezésű anti-szovjet, éjszakánként különlegesen kiképzett (legalábbis azt gondoltuk) ellenformációnkról, és elmesélhetném a nemzeti ünnepeink alkalmával miképpen dobáltuk a földre és tapostuk sárosra a nemzeti színű trikolórunk mellé kitűzött vörös színű lobogókat, de mégsem teszem…. Fátylat rá…!

 Aztán, még gyakran szökött könny a szemembe, amikor „a nép nevében” eljáró kegyetlen emberek „tervszerű” támadásaival találtam magam szemben. A legborzasztóbb az a tehetetlen és kiszolgáltatott érzés volt, amikor tudtad valamiről, amit szándékosan elrejtettek előled, hogy fehér, de olyan iszonyatos erővel, ha kellett erőszakkal próbálták beléd sulykolni azt, hogy az ami fehérnek látszik az valójában nem is fehér hanem vörös, hogy a legvégén már a bizonytalanságtól, és a félelemtől az sem érdekelt, hogy egyáltalán ott van-e az a valami.

 De ahogy a közhelynek számító mondás is tartja: minden rosszban van valami jó! Igen, leszámítva a sok kegyetlen politikai gyilkosságot, a mértéktelen korrupciót, a demokrácia sárba taposását. Az 1956-os októberi eseményekkel járó szovjet igát Magyarország csak 1989-októberében a köztársaság kikiáltásakor tudta csak teljesen ledobni. Akkor töltöttem éppen a 18 hónapos sorkatonai szolgálatomat, mint utolsó másfél éves baka a Lenti-zajdai alakulatnál.

 Meg kell hagyni így utólag is mozgalmas egy időszak volt a lövészdandárban töltött másfél évem: öböl háború, balkáni háború, köztársaság kikiáltása….. Kérdés az, hogy mennyire sikerült az ördögöt elűzni tőlünk, hiszen magára Luciferre is igaz az a fizikai törvényszerűség, miszerint az ördög nem vész el, csupán átalakul, és mindezt  ráadásul teszi úgy, hogy soha sem alszik!

Az ördög akár a májusi cserebogár... „Cserebogár, sárga cserebogár”,

 „Megkondúl az esteli harangszó,

Kifáradt már a lovas és a ló,

Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,

Az altató nóta hangzik ajkán,

Hallgatom, s félálomban vagyok már...

„Cserebogár, sárga cserebogár”...

/Petőfi Sándor/

Az emberiség serdülő, pubertáskora....

Nézzünk csak figyelmesen körül a világban és láthatjuk, amikor 2 vagy több teljesen más erkölcsi normákkal rendelkező kultúra, vallás vagy népcsoport él egymás mellett anélkül, hogy az egyik ne alkalmazkodna a másikhoz azt gondolom, soha nem lehet rend.

És hogy melyiknek kellene alkalmazkodnia? Pl. annak, amelyiknek a közerkölcse bármilyen téren primitívebb, mint a szomszédjáé, tehát nem üti meg a normális emberi együttélés írott és az anyatermészet íratlan törvényeinek szvsz. minimális szintjét, emellett persze nem kellene még csak feladnia sem saját népének kultúráját, vallását vagy éppen nemzeti identitását sem.

Azt gondolom, a megoldás abban rejlik, ha a fentiek alapján mindenki saját maga az egyén szintjén (nem pedig más ember vagy csoport!!!) - egészséges gondolkodást feltételezve -, végezne egy önellenőrzést és egyszerűen besorolná magát valamelyik erkölcsi osztályba a nagyobb szerveződési szinten lévő közösségi normák alapján „jó” vagy „rossz” csoportba, ugyanakkor, ha szükséges, akkor egészen egyszerűen alkalmazkodik a magasabb elvárásokhoz.

Tehát mindenki döntse el, persze, ha képes rá, hova tartozik, a magasabb elvárású vagy a béka anusa alatt megrekedt erkölcsöt bitorló közösséghez! Abban az esetben, ha egy egyén szintjén az ösztönök dominálnak az értelem helyett, ott valószínűleg nem képes maga az egyén felismerni saját közösségen belüli helyzetét és meghatározni erkölcsi határait, ezért ott segítségre van szükség, nem pedig előítéletekből táplálkozó kiközösítésre vagy rasszizmusra. Az más kérdés persze, hogy ezt a segítséget gyakran el sem fogadják. Azt gondolom a legfőbb gond a gyermekkori neveltetés hibáiban rejlik. Az ősi, létfenntartáshoz szükséges ösztönök és az értelem helyes arányának megtalálása sajnos néha nagyon nehéz olyan embereknél, ahol az utóbbi összetevőből csak kevés vagy rosszabb esetben egyáltalán semmi sem található.

A különböző erkölcsök okozta problémák rendezését véleményem szerint még az is nehezíti, hogy az embereknek - ha elismerik, ha nem – létezik egy lelki és egy valóságos élete is, ahol az erkölcs fogalma mindkét esetben más értelmet, más hangsúlyt kap. Bár azt hiszem a legnagyobb gondot, a legtöbb konfliktust mégis a valóságos élet közösségeiben kialakított általánosan ismert közerkölcsök okozzák. nem is beszélve az alapvető illem és megjelenési, tisztálkodási vagy együttélési normákról, szabályokról, hiszen ami az egyikünknek természetes, az a másiknak egyáltalán nem az.

Mert ugye jelenleg mi a helyzet: az emberek nagy része anélkül, hogy saját magát minősítené, megpróbálja a másikat szó szerint a saját igényeire szabni, megváltoztatni a saját hibás erkölcsének mintájára, gyakran nem riadva vissza az erőszaktól sem. A hibás erkölcsöt itt az egyéni érdekek előtérbe, illetve a közösség érdekeinek fölébe helyezésére értem.

Az államapparátusoktól, vezető politikusoktól azért nem lehet szerintem megoldást várni – mint ahogy azt sokan várják -, mert ők is egy külön másik, saját maguk által testre szabott erkölcsi normával rendelkező külön kaszt. Ők valahol megrekedtek a "jó" és "rossz" között, illetve néha nagyon mélyre süllyedve, nem is beszélve arról, hogy az állam amúgy is a mindenkori hatalom erőszakszervezete, ezért nem egyenlő a haza, a szülőföld vagy apáink s anyáink erkölcsrendszerével sem. Tehát náluk nem is kérdés a hovatartozás, helyesebben még csak nekik nehéz igazán eldönteni melyik rétegbe sorolják magukat, hiszen ők a nagyobb közösségek, nemzetek, országok, uniók ez által saját maguk - kéz kezet mos alapon - (erkölcsi) törvényhozói is, ami szerintem visszaélésre adhat okot, amivel sajnos a nagytöbbségük él is.

Azt gondolom, ha az ész az értelem egészséges arányban maga mellett tudva az alapvető létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges ösztönöket illetve reflexeket, mégis felül tudna kerekedni a konditermekben kigyúrt izmok ösztönös rángatózásán és a birka szellem igénytelen, magát szándékosan nem művelő, ősidőkben megrekedt primitív elméjén, akkor nagyon egyszerű volna a megoldás vér és gyűlölködés nélkül.

Ezzel szemben sajnos, mint azt tapasztaljuk, szinte minden egyes esetben az a politikai kaszt próbálja a kialakult háborús helyzeteket rendezni, amely maga is önrevízióra szorul közerkölcs és közösségi normák terén. Magyarul egészen addig, amíg másik csoport tagjai próbálják erőlködés, néha háborúk útján megmondani a saját "beteg" erkölcsi törvényeiket véve alapul, melyikünk hova tartozik vagy tartozzon, addig a happy and még várat magára.

Ha belegondolok, és elfogadom ténynek azt, hogy az emberiség biológiai létezése még a tinédzser kort sem érte el, illetve, hogy csakis az élet két végpontján (születés és a halál) azonos minden ember, akkor nem szabadna azon csodálkoznom, hogy amíg nem mutatja meg nekünk a helyes utat valamelyik bölcs öreg, pl. Isten, egészen addig kisgyermek módjára, futunk neki egymásnak a játékért, vagy éppen vesztünkre a falnak.

Az ember születése után addig nem érzékel semmit a körülötte lévő súlyos problémákból, amíg meg nem szerzi magának az értelmes jelzőt, ami egyben az első olyan személyes tulajdona, amit úgymond élete során elsőként birtokolhat, és mint tudjuk a történelemkönyvekből, hogy az első szándékos és erőszakos pofon akkor csattant el, amikor a tulajdon szó értelmet kapott. Így volt ez az emberi törzsfejlődés evolúciós fejlődésének kezdeti vagy korai szakaszában, valamint ugyanez figyelhető meg az emberi egyedfejlődés kisgyermekkorában is.

Istenre visszatérve, talán még az is bizonyítja számomra az emberi faj törzsfejlődésének őskorával párhuzamba állítva ezt az „emberi egyedfejlődés evolúciós gyermekkorát feltételező elméletet, hogy hiába van szinte minden nagyobb vallásnak egy Istene (monoteizmus), összességében a világ emberi közösségére, mint emberi fajra levetítve viszont mégis azt kell mondjam a politeizmus a több Istenben való hit (kis részben az Isten tagadás) a helyes megállapítás, akár az emberi törzsfejlődés hajnalán. A pakliban persze az is benne van, mint ahogy az ember is bevégezheti földi életét fiatalon, hogy az emberiség sem éli meg az öregkorát, vagy éppen a természetes, elgyengüléses biológiai halált.

Azt gondolom még az sem a közeli jövő hozadéka, hogy mindenki meg fogja találni saját magában azt az igaz, és mindenki által elfogadott mindenható teremtőt, akit majd a világon minden egyes ember egy és ugyanaz Istenként szeret és tisztel. Azért gondolom, hogy messze még ez az idilli élet, mert jelenleg ott tartunk, hogy egymást mint embert sem tiszteljük, vagy fogadjuk el, minden hibájával együtt előítéletek nélkül. Nem is értem, hogy egy számunkra teljesen megfoghatatlant miért imádunk, és a saját mellettünk lévő embertársainknak a legtöbb esetben még az elvárható minimális tiszteletet sem adjuk meg, pedig tőlük azt gondolom, még ebben az életben visszakaphatnánk, míg ellenkező esetben maximum a túlvilágon, ha egyáltalán van olyan, mint a lelkünk életének meghosszabbítása.

Egyesek azt mondják (lehet, hogy igazuk van) Isten a lelkünkben van ezért nem látjuk. Ezzel a legfőbb problémám csupán az, hogy a mindenható amott, odaát, a problémák meg itt a való világban vannak.

... és sajnos azt kell írjam, akad olyan, állati eredetekből táplálkozó, visszamaradt "ősember" is, akinek az agysejtjeik szinaptikus kapcsolatai - megszűnésük,, visszamaradásuk, meghibásodásuk révén - nem teszik lehetővé a saját helyük meghatározását, végső soron a döntést. Az utóbbiak esetében valóban segítségre, vagy éppen bárminemű felelőtlen vagy szándékos erőszakos megnyilvánulásaik miatt hatásos gyógymódra, büntetésre, elzárásra, javító nevelésre, tehát mindenféleképpen valamiféle retorzióra volna szükség.

Ennyire egyszerűnek látom, a jelenleg politikusok révén (is) szándékosan túlbonyolított etnikai, nemzetiségi, nemzeti, vagy akár a vallási eredetű problémák, konfliktusok, háborúk megoldását: minden, magát értelmesnek és erkölcsösnek tartó ember először nézzen magába, hogy valóban megállja-e a helyét önmagában és a közösségi szinten is a két jelző és csak ezt követően próbálja alakítani a közvetlen környezetét és az abban élőket egyaránt.

Fontosnak tartom megjegyezni, a fenti írásomat nem elsősorban bírálatnak, hanem valamiféle általam elképzelt megoldásokat is magában foglaló, laikus (apa-fia)helyzetelemzésnek szántam. A gyermeknek is vannak a korral járó, csak rájuk jelllemző hibái, amit ők nem (nem nekik felróhatóan) hibának érzékelnek.