2012. október 25., csütörtök

A politikai nézet, mint vallás....

Szerintem undorító, ugyanakkor számomra felfoghatatlan ami Magyarországon a demokráciát illetően - szinte azt legallyazva -, 1989 óta politizálás címszó alatt zajlik egyes emberek részéről. Ez alól azt gondolom egyetlen egy „rendszerváltás” óta hatalomra jutott párt vagy inkább -  időközben a vezetők körül kialakult/kialakított és a már korábban oly jól bevált valóságos személyi kultusz miatt – elmebeteg, pszichózisban szenvedő párt vezető (vezér, kiskirály, császár, földes úr, stb.) és a politikusokkal lepaktáló egyház „megtévedt” vagy „ördög által” megrontott (pénzéhes, pedofil) egyházi vezető sem számít kivételnek, ugyanis mint azt egy pszichológiai-matematikai törvényszerűség is kimondja: már egy ici-pici negatív előjel is megváltozatja, lehúzza a végeredményt a sok pozitív előjelű összetevő ellenére is. (oda-vissza, jó és rossz értelemben véve egyaránt)

(Tisztelet itt is a kis számú kivételnek!)

A személyi kultuszhoz, viszont nem elég egy ember egy személyben, vagyis szüksége van a „pásztornak”,  az őt ajnározó, feltétlen odaadással bólogató, (csakis kizárólag) társaikkal szemben ellentmondást nem tűrően bégető „birka nyájra” is.

Nem beszélve arról, a tapasztalat azt a sajnálatos tényt erősíti meg bennem,  hogy egy-egy politikai tömörülésben sokkal több a negatív előjelű alkotó elem, mint 1. És azt sem szabad elfelejteni, hogy - normális esetben -, egy egészséges társadalomban a vezető(k) teljes anyagi és morális felelőséggel kellene , hogy tartozzon a közösség életével, jövőjével kapcsolatos döntéseiért kivétel nélkül minden téren, mint ahogy egy családban a szülők is felelősek minden gyermekük által elkövetett cselekedetért, …. mint ahogy tudjuk és tapasztaljuk, hogy ez sajnos mennyire nem így működik (legfőképp a megélhetési) politikában.

Politikus barátaim! Hol marad, (ha előbb nem is, 40 éves kor után) az igazság keresése, az egészséges önvizsgálat és ha úgy szükségeltetik a hibák elismerését és kijavítását is magában foglaló önkontroll??? ( Természetesen, akinek nem inge…. )

 - utópia…. J L

Azt gondolom, nem téved, hanem hazudik, az ember, aki azt mondja, - ismerve a történelmünket -  nem látja a jelenlegi gazdasági, kulturális, ökonómiai és a korábbi időszakokból táplálkozó morális válságokkal teli (hogy csak néhányat említsek a válságok közül) jelen jövőbeli következményeit….  Vészmadár volnék? Paranoiás? Szenilis Politikus gyűlölő? Vagy…. akár az is megeshet csupán túlérzékeny a környezetemre…. Nem!  Nem vagyok tutti biztos a dolgomban, mint egyesek….

Azt gondolom mivel elfogadott, feltétlen, abszolút igazság - még Isten létezését illetően – sincs, ezért nincs is aki rajta kívül megmondaná nekem a tuttit,. Azt gondolom egyetlen egy természetfeletti erőnek, hatalomnak tartozom csak elszámolni valóval, aki vagy ami nem más, mint az őseim mintáján felnőtt lelkiismeretem. Ebből az is nyilvánvaló számomra, az embert, az emberi lelkiismeretünket elsősorban a gyermekkorban ért külső és belső hatások (neveltetés, tanulás, család, közvetlen környezet, barátok) teszik igazán a szó nemes értelmében vett emberré.   

Érdekes a humánum nem? Tudja mit és hogy kellene tennie és a legtöbb esetben mégsem azt cselekszi..

Kezdetben vala az igazság ugyebár, és azzal szemben a tévedés és a hazugság. Popper Péter szerint (szerintem is) abszolút igazság nem létezik, illetve az igazság egyedül talán az általánosan elfogadott (valódi) tudományok terén értelmezhető. Vagyis az igazság definíciója a következő: Igazságnak nevezhető minden olyan állítás, amely a rendelkezésünkre álló eszközök kísérleti módszerek és tudás segítségével bizonyítható, észérvekkel alátámasztható, de ugyanilyen módon, módszerekkel bármikor meg is cáfolható.

A politikát önmagában véve nem sorolom a tudományok közé, hanem a felnőtt világ lexikális tudást feltételező valódi tudománya és a gyermeki, ártatlan, naiv tudatlanság között tartom számon, valamiféle áltudományként.

Visszakanyarodva a kiindulóponthoz: igazság, tévedés és hazugság.

1, Tévedésről csupán a tudományok terén beszélhetünk, feltételezve a maximális hozzáértést, tapasztalatot és tudást az igazság vagy vélt igazság megfogalmazójának személyéről.

2, A tévedést és a hazugságot egy kisgyermek még teljesen nem képes elkülöníteni egymástól. Vagyis leegyszerűsítve kisgyermekek esetén beszélhetünk szándékos és nem szándékos (tévedés) hazugságról, ugyanis ők mindkét esetben hazugságnak vélik az igazságtól való különbözőséget.

3, A felnőtt gondolkodásmód viszont már alapesetben is feltételezi a hazugság és a tévedés közötti különbség felismerését, illetve ebből következőleg azt is, hogy véletlen hazugság nem létezik, csak szándékos, tudatos megmásítása az igazságnak. 

A logikám szerint, tehát a politika azért csupán áltudomány, mert a tanult, magas kvalitású, szavazási joggal, valamint (elméletileg) szólási szabadsággal rendelkező felnőttek által képviselt tudományos világ (általánosan elfogadott) igazságait, és a naiv, még tanulásra szoruló, tapasztalatlan gyermekek tévedéseit, illetve hazugságait megpróbálja oly módon kihasználni, összevegyíteni,  jelentésüket szándékosan öncélúan, önérdekből összekuszálni, hogy abból mindig, és a közösség érdekeit két lábbal taposva csak is a politikus jöjjön ki győztesen.

Mind ez, tehát egyszerűbben, nem jelent mást, mint a hazugság és tévedés szavak „köpönyegforgatását”, végső soron magát a jelenlegi politikát, illetve politizálási stílust!

Lassan ott tartok, hogy egy-egy párt neve hallatán nem is a politikai hadszínterek, hanem a brutális vallási háborúk jutnak az eszembe és az utóbbihoz szervesen kapcsolható inkvizíció!

Azt is vallom még, akkor mondjon, valaki negatív véleményt bármiről, ha nem is írja le, de arra a konkrét kérdésre, hogy mi a megoldás, volna elképzelése.... még, ha az lehet lissé elfogult is. A lényeg szerintem az öncélú gondolkodásmód, és birka szellem kizárása.

 
Nem feltételezem, helyesebben nem remélem, hogy mindenki eljut ennek a hosszú és nem éppen egyszerű írásomnak a végére, és azzal is tisztában vagyok, az élet sem arról szól,  hogy egyformák vagyunk, ezért mindenki egyformán szeret…  áááá nem is erről kell, szóljon… hiszen a vélemények gyakran eltérőek, és nem keverendőek össze a szakemberek által megírt kritikákkal.

Azoknak, akik eljutottak ezen utolsó mondat olvasásáig, megköszönöm érdeklődő, szíves  figyelmüket!


2012. október 22., hétfő

2012. Október 23. előestéjén

Most, 2012. Október 23. előestéjén, az 1956-os Forradalomra emlékezve, azt gondolom, nem tudnék sok újat hozzátenni a tavalyi 2011.-es bejegyzésemhez, ezért kisebb változtatásokkal ugyan, de a mai 2012. október 22.-i bogbejegyzésem szinte teljes mértékben megegyezik az egy évvel ezelőtti írásommal.  Az eredeti verziót természetesen a duplikáció miatt kitöröltem.

Jómagam az alábbi gondolatsorral, vers idézetekkel és egy korábbi megemlékezés fotóival kívánok emléket állítani az 56-os  Forradalomnak.


Úgy érzem magyar emberként ennyivel tartozom…….


 „Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember.”

/Márai Sándor/

 „Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni? Te hallgass hazádra. Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami a legjobb életedben. Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”

/Márai Sándor/

Ezen a szürke és átlagos estén, ismét azon filózom, hogy az 1956-os eseményekre emlékezve vajon milyen verset is lehetne írnom, amely teljes mértékben kizárja a jelenlegi politikai hadszíntér gusztustalan csatározásait, ám mégis méltó volna arra, hogy ünnepi hangulatot lopjon a szívekbe, amikor eszembe jutott a mindennap magamnál tartott  „Bibliám”: Márai Sándor Füves könyve. Azt gondolom ez az írás is azon művészi alkotások egyike, amelyre ráillik: örök érvényű és mint azt tudjuk - igaz emigránsként -, de Márai is részese volt az 56-os eseményeknek és szinte látta a jövőt..... vagy az is előfordulhat csupán, az átlagnál sokkal jobban ismerte a történelem ok-okozati viszonyait......

(Azt gondolom, azért is érdemes a Márai Sándorhoz hasonló művelt írók, költők műveit lapozgatni, mert a tudásukat, tájékozottságukat és olvasottságukat kihasználva, igaz szubjektíven, néha elfogultan, de általuk megspórolható néhány történelem tankönyv, nagy magyar irodalmi alkotás, vagy éppen , filozófiai nézetet tartalmazó könyv elolvasása is. :)
Néhány ebből, a számomra igen jelentős iránymutatásokkal teli könyvből kiragadott résszel, gondolattal szeretnék emlékezni az 56-os forradalom áldozataira.

Igaz személyesen nem voltam jelen az események helyszínein. Ahhoz a generációhoz tartozom, akik az 56-os eseményeket a középiskolában a sok-sok más hazugság mellett, még ellenforradalomként tanulták. Ennek ellenére, már akkor akadt olyan merész történelem tanárunk, aki nyíltan, vállalva a következményeket forradalomként  velünk az 56’-os eseményeket.

 Ám, ha mégis - elszakadva eredeti tervemtől -, politikával fűszerezném, és egy kis humorral megspékelném a „teljes irányított ideológiai átalakulásomat”, akkor akár így is hangozhatna az iménti mondatom: Azon fiatalok közé tartozom, akik a Szocialista Magyar Népköztársaság „elvtársainak” vörös csillagos, sötét, ám hamis fényárban úszó ege alatt töltötték a gyermekkorukat, a dolgozó népet szolgálva „bajtársként” vonultak be (az Öbölháború és a Szerb-Horváth háború idején) sorkatonának és legvégül „honvéd Úrként” távoztak a „felnőtt,  magyar demokrata polgárok” és „reform kommunisták” egyvelegét alkotó „igazságosabbnak” kikiáltott Magyarország kisgazdái, valamint tisztelt hölgyei és urai közé.  (Büszke vagyok rád Balázs! Ez szép és igazán kifejező mondat volt! J

 Létezik számomra még egy másik, teljesen politikamentes megközelítése is a születésem óta eltelt lassan már 43 esztendőnek: Átmenet az egyszerű, átverhető gyermekkor, tiszta erkölcsű, politikai, vallási és egyéb előítéleteket kizáró, a közvetlen környezete nyújtotta biztonságérzetéből a bizonytalan, túlbonyolított nagykorú, ám mégis morális és gazdasági válságokkal küzdő, felnőttnek hitt (álcázott?) jelenbe…

 Tudom, nem vagyok az iménti „teljes átalakulásommal” egyedül, de azzal is tisztában vagyok (még, ha csak így utólag is), hogy milyen áron volt akkor nyugalom és biztonságérzete a hozzám hasonló becsületes munkás szülők gyermekeinek!

 A titok nyitja a politikamentesség szóban keresendő. „Aki jól elbújt, az jól élt” ősi elvet követve gyermekfejjel azt sem tudtam, eszik vagy isszák a politikát… Talán bocsánatos bűn ez még egy mai gyermek számára is.

 A felületesség és hanyagság csapdáját kikerülve nézzük csak meg, mit élt át az ember gyermekfejjel akkor és mi a helyzet ma biztonság terén? Nem mennék messzebb a példák hosszú sorában, csupán egyet kiragadva belőle: például ma egy 14-18 éves fiatal meddig jutna el egy hét alatt autóstoppal biztonságosan, (élve és nem elrabolva, vagy kifosztva) az UNIÓ területén….? És akkor a 70-es, 80-as években

 Hol lehet a baj? Miért tűnt el fokozatosan a szótárunkból a közösség ereje az érdek nélküli barátság a létbiztonság és a nyugalom fogalma? Biztosan a szüleim bűne, hogy megpróbálták a csendes és nyugodt aranyközépnek hitt „baloldali” utat választani. Kérdem, ma ki tenné meg, hogy kockára tegye saját gyermeki életét, még ha hazudni is kell hozzá? De most őszintén, miért kellett volna a családjuk élete árán is mindenáron lázadni a rendszer ellen?

 Ez persze nem felmentés az iszonyatos bűnök alól, amit a bolsevista ideológia művelt a politikai bűnözőknek kikiáltott emberekkel. Egyáltalán nem…! Itt most csakis kizárólag azon apákra, anyákra gondolok, akik nevéhez nem társítható kapzsi gonoszság, nem tapad vér a kezükhöz, és nem öncélú sumák gyáva árulók voltak, mert azt gondolom, aki akkor ilyen utóbbi tulajdonságokkal rendelkező, embernek tartott élőlényként élt, az a mai napig egy gyenge láncon tartott mindenre képes ragadozó állat a szó minden értelmében.

 Vajon ki dönti el, hol húzódik a megalkuvás és a túlélési ösztön mezsgyéje, főleg, ha egy ember megvallott politikai hovatartozásától még további emberek, gyermekek élete is függ? Vajon egy apa vagy anya számára ki, vagy mi a legfontosabb? …… Milyen szülő az, aki saját nyomorult életét fontosabbnak tartja, mint a gyermekeiét? Miért bűn vállalni néha a hazugságot is utódaink fennmaradásának érdekében? Vagy el kellett volna menekülni mindenkinek családot és szülőföldet hátrahagyva gyáván egy szabadabbnak hitt világba, mint pl. tették azt sokan anno Romániai szülők, akik gyermekeiket, társaikat hátrahagyva Magyarországra szöktek? (Egy ilyen hazánkba szökött erdélyi magyar apáról az otthon felejtett gyermeke mondta egyik TV műsorban: Apám hazudott! Akkor most melyik hazugság ítélhető el erkölcsileg jobban: a fiamért, avagy a fiamnak? ……………. 

 Az is evidens, hogy a túléléshez nem jó út a biztos halál.

Emberi, lelkiismereti, morális oldalról viszont azt is vallom, hogy soha meg nem hálálható köszönettel tartozom a forradalmároknak, hogy az életük árán is küzdöttek azért, hogy egyszer majd tényleg „paradicsommá” váljék a földi élet, és ne csupán a halálunk után a másvilágon legyünk csak boldogok,, ha egyáltalán létezik olyan!

Legvégül nem szeretném, ha valaki véletlenül félreértene, és megvádolna e részvétteljes ünnepi hangulatban azzal, hogy igazságtalanul védeni próbálom az elmúlt elnyomó rendszert. Egyáltalán nem, ennek a legkisebb szándéka is távol álljon tőlem, hiszen ugyanúgy elítélem az igazságtalanságot, az elnyomást, az erőszakot, az önkényt, a hazugságot, a szélsőséges és elmebeteg, téveszmétől, megrögzött paranoiától elferdült nézeteket, mint bármely más jóérzésű ember.

Tovább nem is szaporítanám a szót. Belőlem most ezek a gondolatok jöttek elő, amivel talán nem sértettem meg egyik politikai vagy vallási csoportot,illetve itthon maradt vagy emigráns embertársaimat sem.

 A lényeg, ahogy Márai Sándor is leírta a Füves-könyvében, amely, mint azt a bevezetőben már említettem, számomra egy valóságos XX. században íródott „Biblia”:

„Bárkivel állasz is szemközt, tudjad, hogy csak ember, akinek a nagyságra egyetlen jogcíme van: az igazságosság. Mindegy, mit mond, mit tud, mi a rangja? Csak akkor van joga ahhoz, hogy embernek tartsad, ha legyőzi önmagában a hiúságot, a vágyakat, a gőgöt és a kapzsiságot, s igazat szól ügyedben és a világ ügyében, melyről éppen beszéltek. Minden más lehet tetszetős vagy megnyerő, de téged ne félemlítsen és ne is kísértsen.”
/Márai Sándor/


Radnóti Miklós: Töredék
 Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
 Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult, s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő irigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
...............................................
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
s várta, hogy talán megszólal újra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás


 Szabó Balázs: "Erőltetett menet"


Köröttem erdők és hegyek, hív a ködbe bújt távol
mégis mocsárban lépkedek, érzem jobb volna máshol
mellettem fáradt emberek, felkap a néma sodrás
nem tudom mért’, velük megyek, közös az utunk, nincs más
mindegy az felnőtt, vagy gyerek, aki lemarad meghal
félek, hogy én is elesek, rettegek éjjel, nappal
lesnek ránk gyáva fegyverek, fogynak társaim sorban
levegőt már alig veszek, érzem igen nagy baj van...

/"De hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!" /

/Radnótinak állítva emléket/


 A hazáról és az államról

 „Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: „Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat.” A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is. Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, „szereted”-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan, kidüllesztett mellel megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.”

/Márai Sándor/

 Azt hiszem adós maradtam valamivel, és elképzelhető, hogy torz képet sikerült festenem gyermekeim számára a Kádár korszakról, hiszen csak azokról a pozitív érzésekről írtam, amelyek a gyermekkor szépségeiről szóltak. Ismételten kihangsúlyoznám, hogy elsősorban a politikai, vallási és rasszista nézetektől mentes, „véres” és „sáros” kéz által még érintetlen gyermekkorról beszéltem, és nem az eltorzult előítéletekkel teli felnőttek erőszakos, mocskos világáról.

 Természetesen engem is, mint oly sok embert, értek hatalmas csalódások is az előző elnyomó rendszer idején. Már egészen fiatalon, a gimnazista éveim alatt, 16 éves koromban megkaptam az első hatalmas igazi pofont egy „keménykezű” ellentmondást nem ismerő, igazi szocialista lelkületű rendőrtiszttől.

 Jut eszembe 1987 januárjának irtózatosan nagy teléről:
Az első, rendszertől kapott pofon…

Történt egyszer egy emlékezetes hideg, havas téli reggelen, a hóakadályok miatt kissé megkésett autóbuszról leszállva, arra az elhatározásra jutottam a haverokkal, hogy aznap nem kellene bemenni suliba.

A tanítás szokás szerint már reggel 8-kor megkezdődött, mi pedig 10 óra után pár perccel értünk Zalaegerszegre, ezért jobbnak láttuk, ha be sem megyünk a suliba. Éhesek is voltunk, fáztunk is, akár a kis Vuk, így betértünk az akkoriban Eldorádó névre hallgató kicsi, ám az akkori igényekhez képest színvonalasnak nevezhető (magyarul: nem kocsma) vendéglátóhelyre, egy reggeli gyanánt elfogyasztani kívánt meleg-szendvicsre. Alkoholt - bármennyire is jól esett volna -, természetesen nem fogyasztottunk, de már akkortájt sem szolgáltak volna ki olyasmivel gyerekeket. Így jobb híján maradt az otthonról hozott zugpálinka, vagy likőr, attól függően, éppen mit sikerült otthonról valamelyikünknek a faterjától elemelni.

Miután szemérmetlenül kajára és cigire elherdáltuk az aznapra kapott fejenként átlagosan 20-50 forintos zsebpénzünket, kissé felmelegedtünk, és a „szokatlanul megterhelő” iskolai nap után visszaballagtunk a „parasztelosztó”-nak becézett autóbusz állomásra.

Déli 12 órakor már az MHSZ klubnak álcázott, ám óvóhelyként más néven falusi-kaszinóként funkcionáló pincehelyiségben ütöttük el az időt, pontosabban a magyar kártyát. A szüleink által biztosított, napi zsebpénznek csúfolt ellátmányból a reggelin és cigin kívül - ha jól gazdálkodott az ember szocialista porontya - még kártyás-szerencsejátékra is futotta.

Akkoriban, a „boldog békeidőkben”, nem volt szükségünk erősebb, ma oly divatossá vált kábítószerekre ahhoz, hogy elviseljük a lázadó ifjúságunkkal szembe helyezkedő, magát józan gondolkodásúnak valló felnőttek ellenünk forduló, bennünket meg nem értő, hamis illúziókkal kecsegtető világát, mint egy négyzetméter kisfröccsre, egy kupica házi pálinkára, vagy éppen az élelmiszer boltok nem éppen a hatalmas választékáról híres polcain reánk kacsintgató likőreire.

Persze, utólag felnőtt fejjel belátom, ez sem volt megbocsátható bűn! Gellénházán egyébként az 50-es 60-as években úgy építették meg a két szintes házakat, hogy a pincében, szinte mindegyik háztömb alatt helyet kapott egy „háború esetére” szolgáló óvóhelynek nyilvánított, vasajtóval ellátott pincehelyiség is. Az olajbányász falu védelmét gyermekkoromban még egy, talán 50-100 főt számláló (a létszámra nem emlékszem pontosan) munkásőrség - a hozzájuk tartozó fegyverek tárolását biztosító hatalmas fegyverszobát is magában foglaló helyőrséggel -, is biztosította.

Mondja még ezután valaki, hogy nem vigyáztak ránk! Féltettek bennünket, hiszen a nyugat bármikor, idő előtt reánk törhette volna az ajtókat……!

Visszatérve a Zalavolán által írásban, hivatalos helyen is igazolt átbliccelt gyönyörű téli, hótól roskadozó napokhoz, másnap, és még azt követően 3 napon keresztül megismétlődött a hatalmas hónak köszönhetően a „jó világunk”. Ha megengedte volna a „cocialista” inkvizítor rendszer, akkor biztosan templomot emeltünk volna Holle anyó tiszteletére. Ám mivel templomba „nem illett járni” egy jóra való KISZ-esnek, maradt hát vasárnapi ( és hétköznapi ) tiszteletadásnak a Bányász kocsma.

Érdekes, hogy akkoriban a hóakadályok ellenére is az alapélelmiszerek, (a kenyér és az iskolatej stb.) minden nap eljutottak a legkisebb, legeldugottabb, hótól elzárt falvakba is, a Magyar Néphadsereg (néha illuminált állapotban lévő) fázós tisztjeinek és harci eszközeinek áldozatos munkájának köszönhetően. Ha másban nem is, de ivásban simán lekörözték volna a Szovjet Néphadsereget, bár megjegyzem a ruszki tisztek sem csináltak különösebb ügyet másnap egy-egy átdorbézolt egerszegi éjszaka után. Sőt néha azért, hogy le ne maradjon senki az éneklésnek a legkisebb jóindulattal sem nevezhető üvöltésükről, a személyi védelmüket szolgáló maroklőfegyverrel a levegőbe lövöldözve még azt is felébresztették, aki éppen egy atombunkerben próbálta kipihenni a nappali fáradalmait. Mind e-mellett, az oly nagyra becsült, példaképnek állított orosz tiszt urak a járdán sem fértek el, így egy kis időre az igaz, hogy forgalmasnak éppen forgalmas Rákóczi utca forgalma is megbénult, amíg a jellegzetes tányérsapkás uraságok meg nem találták az alakulataikat.

„Szumma-szummárum”, avagy „ád egy” ahogy megboldogult történelem tanárnőm szokta volt mondani, 4 nap múlva kerültem először - ahogy az a szent írásban is írva vagyon -, 8 órakor a Zrínyi Miklós Gimnázium szebb időket is látott iskolapadjába.

Az a nap, viszont a várakozásommal ellentétben nem úgy kezdődött, mint egy szokványos normális nap. Az első óra elején szóltak, hogy az igazgatónő szeretne velem beszélni. Megijedtem kissé, ugyanis ez az üzenet általában nem szokott jót jelenteni. A történetemhez az is szervesen hozzátartozik, hogy éppen az idő tájt tűnt el több osztálytársamnak is 200-300 forintja az óraközi szünetekben, amivel már a megyei kapitányság kijelölt nyomozói is foglalkoztak, hiszen a kisebb lopásokat egybe véve az eltűnt összeg ezrekre rúgott. Akkor még nem is sejtettem, hogy ennek is köze lehet a rendkívüli találkozónak.

Nem tehettem hát mást az ügyeletes diák kíséretében meglátogattam az igazgató nőt, azt a köztiszteletben álló, csupán egyszerű megjelenésével is tekintélyt parancsoló hölgyet, akiről addig szinte semmit sem tudtam, és ő sem volt képes beazonosítani személy szerint kit is rejt a nevem, amikor elküldte az ügyeletest értem. A torkomban dobogott a szívem. Bevallom őszintén féltem attól, amiről még akkor fogalmam sem volt, hogy ki vagy mi lehet.

Az irodába lépve egy civil ruhás rendőrtisztnek (oldalán revolverrel), és egy igazgató nőnek látszó ember gyanakvóan vizslató tekintete kísérte végig, amint szíves invitálásukra helyet foglaltam az asztalnál. A kedves direktor nő törte meg aztán a csendet. Legnagyobb megdöbbenésemre elmondta, hogy az osztálytársaimtól eltűnt pénz előre megfontolt és aljas módon kitervelt ellopásával gyanúsít engem a rendőrség, majd azt is, hogy ő ott akkor az igazgatói irodában a védelmemet hivatott képviselni.

Be sem fejezte a teljes részvétet és megértést sugárzó hangján elmondott mondatot , - amelynek úgy hangzott a vége, hogy tartsam szem előtt, ő, mint az iskolám number one-ja hisz az ártatlanságomban -, minden átmenet nélkül nyomatékosan hozzátette, hogy neki nyugodtan elmondhatom a lopással kapcsolatos részleteket, mert ő az egyetlen, aki megért engem és a későbbiekben is a segítségemre lehet. Fel sem ocsúdtam a döbbenet szülte meglepetésemből, amikor átváltott kemény hangvételre, azt ecsetelgetve, mi vár rám, ha kiderül a - számára nem kérdéses - bűnösségem. Részletezte, mennyire hátrányos helyzetbe kerülök, miután kirúgott engem a gimnáziumából, hiszen egyetlen egy középiskola sem lesz hajlandó majd átvenni egy tolvajt, miután nyilvánosan is meghurcolták. A maga módján próbált meggyőzni a szentem, hogy mennyivel előnyösebb helyzetbe kerülök, ha ott és akkor bevallom azt a bűnt, amit tulajdonképpen el sem követtem.

Azt a borzasztóan csalódott, elkeseredett, halálfélelemmel teli érzést szavakba sem lehet önteni, amit akkor éreztem. Nem is tudtam megszólalni a hirtelen, mélyről feltörő könnyeimtől. A gyengeségemet látva, azt találta mondani az addig még némának látszó rendőr, hogy kis hülye gyerek, ne játsszam az ártatlant, nincs rá az égvilágon semmi szükség.

Miután képes voltam a sírástól remegő számon néhány szót kipréselni, némi „barátságos unszolásra” kénytelen voltam válaszolni azokra a nem éppen baráti hangulatban feltett kérdésekre, hogy pl. merre jártam az elmúlt 4 napban, mert iskolában nem az biztos. /Azóta sem jöttem rá milyen titkosszolgálati eszközökkel derítették ki pontosan melyik nap, melyik órájában merre jártam és mit csináltam pontosan, de a fegyveres civil ruhás „szekus” részletesen felvázolta nekem az elmúlt 4 nap, - Zalavolán által hivatalosan is igazolt - minden egyes iskolától távol töltött percét.

Az ő verziója, a lopások elkövetésének idejét illetően merőben más volt, mint az enyém, vagyis az igazság, ám ez utóbbi - mint az később a hivatalosan ismeretlen elkövető iskolához intézett leveléből is kiderült -, sajnos váratott még magára.

A nem hivatalos, jegyzőkönyv nélküli kihallgatás (ami nekem egy borzalmas időszak elejét jelentette) végén az igazgató asszony, azzal a címszóval, hogy ezt nem úszhatom meg retorzió nélkül, elkérte az ellenőrzőmet, és beírta azt a máig ott éktelenkedő igazgatói megrovást, amely az amúgy igazolt, igazolatlan órák nagy száma miatt járt.

Az igazgatóiból kilépve még hallottam az utánam kiáltó rendőr hangját, aki annyit mondott a maga egyszerűségével, hogy még találkozunk. A folyosón aztán már nem bírtam tovább, elszabadultak az amúgy is nehezen fékezhető könnyeim, oly módon, hogy a sírásomra fel is figyelt a kémia tanárnőm, aki oda sietett azonnal hozzám. /Megjegyzem a tanári karból, akik tanítottak és ismerték az „ügyemet” - némiképp érthető okok miatt -, ő volt az egyetlen, akinél őszinteséget éreztem minden egyes vigasztaló szava mögött./ Nagyon jól esett, hogy volt egy igazi pedagógus ember, aki abban a számomra reménytelennek látszó helyzetben elhitte azt, amit mondtam, sőt felajánlotta a segítségét is.

Aztán még kb. egy órán keresztül csak sírtam, csak sírtam és közben a kedves igazgató nő szavait véltem hallani, miközben elképzeltem magamat, mint a középiskolákból száműzött, bűnöző, közveszélyes diák.

Otthon minderről nem igazán mertem beszélni, hiszen apám és anyám „csak!” egy volt munkásosztályból valók közül, tudtam jól, hogy az ő segítő szavuk pusztába kiáltott szó maradt volna. Amint az később kiderült (persze nem hivatalosan) a tényleges elkövető apja valami párt fejes volt, így miután a suli kapott egy levelet, amelyben valaki - ha jól tudom talán még a pénzt is visszaküldte - megkönnyebbülésemre elismerte, hogy nem én voltam a tolvaj.

Ezt követően aztán hirtelen lezárták az egész pénzlopásos ügyet, amelynek valódi elkövetőjét a mai napig homály fedi. Ám addig eltelt még jó néhány rettegésben eltöltött hónap. Sokszor riadtam fel álmomból annak a bizonyos nyomozónak az utánam kiáltott búcsú mondatára, miszerint „Még találkozunk!”.

Nem váratott az a találkozó sokáig magára. Közeledett a tavasz, amikor hivatalos értesítést küldtek, a megyei rendőr főkapitányságról, hogy jelenjek meg a (általuk tévesen hivatalosnak tartott) kihallgatáson az iskolai lopásokkal kapcsolatban, mint gyanúsított. Na ez a levél már anyám kezébe került, így nem titkolhattam tovább. Nem másért tartottam magamban az engem ért atrocitásokat, csupán azért, hogy az akkor éppen szanatóriumban pihenő, betegséggel küzdő apám nehogy túlságosan a szívére vegye, hiszen kár lett volna szépíteni, akkor még semmi és senki sem tudta meggyőző módon igazolni az ártatlanságomat. Az igazolatlan órákért járó igazgatói megrovást is, én galád csak a tanév végén mertem megmutatni.

Elérkezett a nem várt délutáni időpont, és annak rendje és módja szerint megjelentem a Zala Megyei Rendőr Főkapitányság 10 emeletes épületének portáján. A levélben nem szerepelt, hogy felnőttet is hozzak magammal, így egymagam ácsorogtam a lift előtt várva az ismerős arcú rendőrnek látszó behemótra. Nem kellett sokat várakoznom, nyílt a liftajtó és udvarias, nyálas hangon betessékelt a hústorony a liftbe maga mellé. Aztán ahogy becsukódott az elektromos tolóajtó a „Moszkva tér” következett.

Az addig barátságos látszatot keltő, intelligens rendőr átment az igazságosnak hitt eszmékért harcoló, vér és forró vas szagától megrészegült, feudális rendszer ellen küzdő, Marx és Lenin tanításain felnőtt, üvöltő, csapkodó vasgyári proletárba. Legalábbis az ökölcsapása olyan volt, mint egy ősbunkóé. Aztán már csak arra emlékszem, hogy valamelyik szinten kilökött a liftből néhány baráti hátba veregetéssel megspékelve, és mint, ha mi sem történt volna ismét átváltott a nyálasan cinikus baráti csevejre. Mielőtt azonban kiszálltunk a liftből, közölte velem, hogy ne is próbáljam meg az imént lezajlott eseményeket valakinek elmondani, mert pórul járhatok. Aztán azt is elmondta még, mint egy önmegnyugtatás, önigazolás gyanánt, hogy amúgy úgy csinált mindent, hogy egyetlen látható nyom se maradjon, ezért bármit mondok, biztosan nem is hinnének nekem.

Bevezetett aztán egy irodába, ahol magamra hagyott, amíg a szomszéd szobában a fülem hallatára megbeszélte a (valószínűsíthetően) főnökével, hogy megtalálta az emberüket, és az iskolai lopással együtt a nyakamba tudja majd varrni azt a néhány pitiáner Zalaegerszeg környéki benzin és dísztárcsa lopási ügyet is, amelyeknek akkor még ismeretlen volt az elkövetője. Egyszóval kapóra jöttem volna a rendőrségnek az öt éves terv elfogásainak teljesítését ábrázoló statisztikai szám javításában. Annyira féltem, hogy sírni sem mertem.

Kb. 15 perc telhetett el, amikor a pofozkodó, harci kakas rendőr visszajött hozzám, és sietve közölte, hogy most nincs ideje ilyen szarrágó tolvajokra pazarolni az idejét, gyorsan mondjam el neki, hogy én emeltem el a pénzt, és én loptam benzint, és dísztárcsákat is esténként. Mivel, a halálfélelmem ellenére is ragaszkodtam az igazsághoz, nem bírta cérnával és szólt, hogy ebből elég és sietve odadobta a kabátomat, és a lift felé tessékelt. A nem éppen kellemes liftes storyra gondolva ismét nagyon megijedtem, de a rendőr elvtárs belökött a felvonóba.

Lefele menet aztán nem bántott, mint ahogy soha többé nem tett ilyet velem, csupán búcsúzóul lenéző hangnemben felhívta a figyelmemet, a miheztartás végett, nehogy megint sírva el merjem játszani másnap ugyanazt az ártatlan sírásos jelenetet, amit a múltkor, mert akkor még hallani fogok róla.

Megkönnyebbülve, sajgó arccal rohantam a „parasztelosztóba” és alig vártam, hogy minél távolabb kerüljek a rendőrségtől. A fura, számomra a mai napig nem tisztázott, homályba vesző történet: a lopási sorozat és minden egyéb azzal kapcsolatos történés tulajdonképpen itt véget is ért, hiszen mint azt már írtam, egyik pillanatról a másikra megszűntették valaminek, vagy valakinek a ráhatására a nyomozást.

Talán az elkövető látta, hogy lassan beleőrülök abba, amihez a legkisebb közöm sem volt, és utolsó emberségét is összeszedve levelet írt – ha jól emlékszem, újságokból kivágott betűkből - amelyből egyértelműen kiderült az ártatlanságom.

Ennyi és nem több…..

 …..folytathatnám az anekdotázást a szintén középiskolás koromban két barátom és általam alakított 69 elnevezésű anti-szovjet, éjszakánként különlegesen kiképzett (legalábbis azt gondoltuk) ellenformációnkról, és elmesélhetném a nemzeti ünnepeink alkalmával miképpen dobáltuk a földre és tapostuk sárosra a nemzeti színű trikolórunk mellé kitűzött vörös színű lobogókat, de mégsem teszem…. Fátylat rá…!

 Aztán, még gyakran szökött könny a szemembe, amikor „a nép nevében” eljáró kegyetlen emberek „tervszerű” támadásaival találtam magam szemben. A legborzasztóbb az a tehetetlen és kiszolgáltatott érzés volt, amikor tudtad valamiről, amit szándékosan elrejtettek előled, hogy fehér, de olyan iszonyatos erővel, ha kellett erőszakkal próbálták beléd sulykolni azt, hogy az ami fehérnek látszik az valójában nem is fehér hanem vörös, hogy a legvégén már a bizonytalanságtól, és a félelemtől az sem érdekelt, hogy egyáltalán ott van-e az a valami.

 De ahogy a közhelynek számító mondás is tartja: minden rosszban van valami jó! Igen, leszámítva a sok kegyetlen politikai gyilkosságot, a mértéktelen korrupciót, a demokrácia sárba taposását. Az 1956-os októberi eseményekkel járó szovjet igát Magyarország csak 1989-októberében a köztársaság kikiáltásakor tudta csak teljesen ledobni. Akkor töltöttem éppen a 18 hónapos sorkatonai szolgálatomat, mint utolsó másfél éves baka a Lenti-zajdai alakulatnál.

 Meg kell hagyni így utólag is mozgalmas egy időszak volt a lövészdandárban töltött másfél évem: öböl háború, balkáni háború, köztársaság kikiáltása….. Kérdés az, hogy mennyire sikerült az ördögöt elűzni tőlünk, hiszen magára Luciferre is igaz az a fizikai törvényszerűség, miszerint az ördög nem vész el, csupán átalakul, és mindezt  ráadásul teszi úgy, hogy soha sem alszik!

Az ördög akár a májusi cserebogár... „Cserebogár, sárga cserebogár”,


 „Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom, s félálomban vagyok már...
„Cserebogár, sárga cserebogár”...


/Petőfi Sándor/