Álmodom a szépről
csalfa, rég’ meséket;
Visszajárnak régről
csodás szép-emlékek.
Tanulom a múltam,
tanulok is tőle,
Hozzá visszanyúltam
s megállok előtte.
Nézem erős kezét,
szorítom szorosan;
Szakadt, színes mezét
rossz látni koszosan.
Nyárban és télben
ruháját kimosta;
Fürösztötte vérben,
ha bitang taposta;
Büszke tekintettel
tartotta magasba;
Dacolva veszéllyel…
Jó állni alatta!
Mondjon rosszat vagy jót,
Ő a legjobb mester!
A kimondatlan szót
megértitek egyszer?
Szép szónak rózsája
virult minden kertben;
Magyarnak madára’
nem szólt ékesebben.
Katonai szigor
nevelte a lelket;
s elszállt a gond, mikor
a múzsa ott termett.
Összhangban volt kérem
értelem és ember;
Isten fenn az égben
Táncolt talán… egyszer…
Az a világ megholt?
Ássuk megint elő!
Nékik még fontos volt,
milyen lesz a jövő...
Ma mind a mának él!
Rossz szekeret tolnak!
Kemény Élet Szegény!
Nem számít a holnap?
Farkasa egymásnak
boldog, s boldogtalan;
Jövőnek sírt ásnak,
jelen bizonytalan.
Beszélni nem tudnak,
alpári lett szájuk;
Gond elöl elfutnak,
s nem számíthatsz rájuk!
Gondolatban látok
kész megoldásokat;
Már csak tanárt várok…
és osztálytársakat,
hogy anyaként, mint rég
e gyönyörű Haza,
Legyen sokáig még
Gyermekeink Hona!
Bújjunk vissza hamar
jó Anyánk méhébe;
Szülessen a magyar
Újra meg már végre!
