"Még kér a nép, most adjatok neki!"

 

Petőfi Sándor: A NÉP NEVÉBEN

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Pest, 1847. március.)

Mostanában, mondhatnám, egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy a saját szerény tudásomat és képességeimet, tájékozottságomat, esetenként tájékozatlanságomat felhasználva  filozofálgatok: vajon miért is van ilyen siralmas állapotban, mind (emberileg) erkölcsileg, mind pedig gazdaságilag (anyagilag)  a kicsi hazám.

Megpróbálok a rendelkezésemre álló, elsősorban élettapasztalataimat, illetve olvasással felmarkolt tudásomat felhasználva megfelelő és egyben elfogadható magyarázatot találni, legfőképp a saját részemre - több, de inkább kevesebb sikerrel – a jelen kor erkölcsi, politikai, gazdasági és kulturális válságára magyarázatokat találni, mert azt ugye mindenki elfogadja tényként, hogy válságból aztán akad bőven nálunk.
Azt is szeretném még rögtön az elején leszögezni, ha netán korábban el is feledkeztem róla, hogy nem vagyok se történész, se szociológus sem pedig közgazdász csupán az az önként vállalt egyben láthatatlan társadalmi és kultúrális szerep ad felhatalmazást a véleményem megformálására, amelyet Kertész Imre az egyik náci koncentrációs táborok és a bolsevikok gulagjának különbségeiről tartott előadásában   csak egyszerűen, de találóan az "elbeszélés szellemének" keresztelt el. Éppen ezért a válságok megoldását se várja  tőlem senki, mert a tárgyilagos meglátásokon, illetve a fantáziám szülte világ bemutatásán kívül csupán a két utóbbi tevékenységem ötvözte képlékeny massza elkészítéséhez konyítok talán valamelyest, amely készítmény emészthető formába való öntéséhez szükséges receptet , magyarul a katarzishoz vezető út térképét bárki megtalálhatja abban a világviszonylatban is hatalmas tudásanyagban, melyet a művészet bármely formájának jeles művelői felhalmoztak a történelmünk során a könyvtárainkban, képcsarnokainkban, vagy többek között a színháztermeinben, és amelyet egyszerűen kultúrának is hívhatunk.  Csupán nem kellene mást tenni, mint keresni... hiszen ez nem tartozik egyik kiváltságos réteg kizárólagos privilégiumába sem, ellenben az a fura paradoxon áll elő, hogy a műveltség viszont megteremti a maga kiváltságos rétegét, amelyet az imént említett közös kultúra fémjelez.. A tudás mindenki számára elérhető és a lelkünkkel együtt ez az egyetlen szabadság, amit ember és még az Isten sem vehet el tőlünk, ugyanakkor ez a két momentum az egyetlen, ami az anyanyelv segítségével összeköti a múltunkat a jelenünkkel, és a jövőnk is attól függ, mi az ami megmarad bennünk a közös múltunkból és közös exisztenciánkból  fakadó kultúránkból, a magyarságunk összekötő erejéből.
Vajon mi vagy ki lehet az oka annak, hogy az 1956-os szabadságharcot és az 1989-es rendszerváltást követően nem igazán tartunk ott azon a szinten a 2011-es év végén, ahol kellene, hogy tartsunk, legalábbis az elképzeléseim, vágyaim álmaim alapján nem erre számítottam. Szerintem velem együtt még rengetegen vannak olyan emberek, akik mára az elégedettség helyett a csalódást vélik felfedezni önmagukon. Persze rögtön hozzá tenném, van azért egy szűk kis réteg, akik a törvényesen, vagy éppen törvénytelenül felhalmozott anyagi javaikra alapozva élik saját, a közösséget kizárva, csakis egyéni érdekeiket szem előtt tartó boldog világukat, és közben azt próbálják elhitetni az alattuk lévő társadalmi osztályokkal, hogy mindenki előtt ott volt és ott van ma is a lehetőség arra, hogy (ahogy nem olyan régen egyik kedves politikus honfitársam mondotta volt) aki sokat dolgozik, az sokat is keressen….  Nem tudom… nálam ez a mondat valahogy ekképpen hangzana: aki sokat dolgozik annak nincs ideje ara, hogy sokat keressen….  A lehetőségekről meg nem is beszélnék, mert ugye tudjuk, azt hogy abból is, akár a pénzből és erkölcsösségből nagyon keveset hagytak meg nekünk a „királyok” , akik annak idején a szocialista világban is királyok voltak annak ellenére, hogy akkor is az a szóbeszéd járta, hogy olyan, mint burzsuázia nem létezhet egy szabad, demokratikus és osztályok nélküli társadalomban.

Ma is azokat az arcokat vélem néha felfedezni körülöttem a szomszédomban az utcákon, hivatalokban és a politikai, közéleti porondokon, akik annak idején is ott álltak, csak éppen a vörös csillagos magyar címer díszelgett a fejük felett akár egy glória. Legalábbis ők azt gondolták, talán még a bibliát is képesek lesznek újraírni. Mi juthat ilyenkor először eszébe egy Márai Sándort szerető embernek? Hát persze, hogy a zanzásítás….. ugye nem kell magyaráznom mit is jelent ez a folyamat, ami 1989 októbere óta zajlik ebben az országban. A végén még tényleg elnézzük azt a hatalmas bűnt ezeknek az „élharcos” embereknek, amelyet okoztak és okoznak a mai napig a tetteikkel, vagy pusztán a nézeteikkel, felfogásukkal, és amit ők, a bűnösök mára csak úgy egyszerűen tévedésnek titulálnak. Ennek mondja meg valaki mikor lesz vége? Mikor tűnnek el végre a bolsevizmus utolsó élharcosai a magukat reform kommunistának tituláló, helyesebben zanzásító emberek a közélet minden jelentősebb pontjáról?

Ezek a maradvány proletárok nagyon veszélyesek az országra nézve, főleg ha még primitív butaság is társul a jellemükhöz, vagy inkább jellemtelenségükhöz. Persze azt sem szabad elfelejteni az esetükben arról sem, hogy nem is mindig a saját akaratuk vitte őket annyira baloldalra, hogy onnan már nem látják többet sem az aranyközép utat, sem pedig a jobb oldalon lévő ellenfeleiket, illetve ebből következőleg nem is hallják meg a mai napig az általuk szakadékba taszítottak segélykiáltásait sem.

A másik véglet a műveltebb exbolsevisták mellett a buta exbolsevisták, akik talán még a mai napig Istenként hisznek Lenin, Marx és társai eszméiben, és egyedül a szocialista eszméket látják járható útnak. Azt gondolom nem csupán a fasiszta eszméket kellene teljesen kitörölni némely ember agyából, hanem a bolsevizmust is. A buta, kultúrbarbár, primitív emberek, mint tudjuk a legveszélyesebb ellenfelek, helyesebben nem is az egyén, hanem az ezen emberek, alkotta tömeg. Őket a legkönnyebb, a „birkaembereket” irányítani, befolyásolni, hiszen mint tudjuk a primitív, tájékozatlan, a kultúrát szinte magától elhajító (természetesen nem az elmebetegekre gondolok) emberek egyetlen és ebből következőleg utolsó fegyvere az alpári nyelvezet és a közönséges erőszak. Nem kell  messze mennem példáért, hiszen a szomszédomban is él egy szocialista világban nevelkedett, később munkásőrré lett buta, önimádó emberke, aki, lehet nem is tehet róla, úgy gondolja, hogy a tisztelet egy olyan misztikus valami, amit csupán a nála idősebb és befolyásos pozícióval rendelkező egyének kaphatnak meg tőle. Ennek nem ritkán hangot is szokott volt adni, ugyanis, ha néha arra kértem beszélgetésnek nem igazán nevezhető kommunikációnk során, hogy próbáljon meg legalább annyi tiszteletet adni nekem, mint amennyit én adok, és ne használjon alpári szavakat, akkor minden esetben az volt a válasz: miért ki vagy te takony? Fiam lehetnél! Apádnak a fa…át..! Hülyének születtél és hülye is maradtál! Erre aztán nem tehettem persze mást, mint felvettem az ellenfelem diktálta stílust és kölcsönvéve ellenfelem borzasztóan szegényes szókincsét, elhajtottam melegebb éghajlatra. Ahogy mondani szokás: „nagy az Isten állatkertje!”, vagy ahogy dédöregapám mondani szokta volt: „sajnos nem mindenkit én csináltam!”

Az ilyen állati megnyilvánulások után aztán el szoktam volt gondolkodni azon, hogy vajon még hány ilyen vírus élhet még az országban, akik miatt folyamatosan beteg lázas az ország. A többi szomszédról nem is beszélve, ugyanis egyikőjük még a mai napig tanácselnöknek szólítja a polgármesterünket, a másik meg megőrülne, ha nem hallgatózhatna még éjjel kettőkor is, talán azt szeretné megtudni, nincs e esetleg reakciós kapitalista a közelében.  

Biztos vagyok benne, hogy nehéz, szinte lehetetlen vállalkozás a jelenkort még történelemnek nevezve pontosan definiálni, illetve elfogulatlanul és tényszerűen értékelni, hiszen arra csupán az utókor lesz csak képes és hivatott. Ám nem igazán értem miért nem tanulunk, tanultunk a közelmúlt eseményeiből, mégpedig azt, ha mást nem is, hogy ha nem rendezzük demokratikus módon és eszközökkel a problémáinkat egymással, kikapkodva és kivonva a forgalomból a csalókat, rablókat, akkor abban az esetben a sajnos nagytöbbségben lévő, befolyásolható plebsz kénytelen lesz az egyetlen és utolsó fegyverét alkalmazni, a véres erőszakot. Az erőszak ugye újabb erőszakot szülve háborúvá fajul. Azt gondolom minden problémát meg lehetne ebben az országban értelmes emberek módjára csupán párbeszéddel oldani, csupán az a bökkenő, hogy a probléma szó a módosabb réteg tagjainál ismeretlen fogalomnak számít.

Érdekes az is, hogy általában, minden negatív tapasztalat ellenére a brutalitás a jellemzőbb ránk, mint az értelmes és egymást is tiszteletben tartó párbeszéd.

Lehet az is az egyik oka a jelenlegi válságoknak, hogy 1989 októbere után egy olyan szinte kilátástalan helyzetbe került az ország, amit a „királyok” megpróbáltak a maguk javára fordítva kihasználni, ez által pedig tönkre tették az amúgy is ingatag lábon álló országot, magyarul az járt jól, aki 1989 után nekilátott szorgalmasan lopni, csalni és hazudni. Ehhez akkor és még részben ma is az állam, a törvények tömkelege, illetve még sok más mellett, a bürokratikus és korrupt hivatali rendszer is partnerként asszisztált. Na vajon miért? Vetődik fel rögtön egy újabb költői kérdés bennem. Talán az is közrejátszhatott, hogy az elmúlt esztendők szocialista, egyenlősdit játszadozó letűnő félben lévő hibás gazdaságpolitikája szinte egyik napról a másikra szembesülni volt kénytelen a nálunk még gyermekcipőben járó kapitalista gazdaság politikával, amely aztán a kiskapukat és a dolgozó embereket kihasználva tényleg azzá a gusztustalan, inkorrekt, egyenlő erőviszonyokat még hírből sem ismerő kizsákmányoló gazdasággá vált, amitől a szocialisták annyira féltek, és amit undorító kapitalizmus jelzővel tituláltak. A maradék koloncra pedig, amit a zanzásodó „királyok” hagytak maguk után, természetesen lecsaptak a nyugati hiénák és keselyűk. Ebből a vert és megalázott helyzetből próbálunk azóta is talpra állni. Valahányszor sikerül némiképpen összeszedni magunkat, mindig jön egy újabb ragadozó, aki visszakényszerít bennünket, egyszerű embereket, az ő szemükben csőcseléket a sáros földre. Az eladott és eltékozolt drága magyar földre, ahol már lassan idegennek érezzük magunkat, mi magyarok, hiszen tényleg csak a mocsok marad meg a számunkra, pedig tisztában vagyunk azzal, hogy rejt az aranyat is.

Összegzésül elindultam valahonnan és nem jutottam sehova. Azt is mondhatnám megpróbáltam megérteni a megérthetetlent. De nem hogy megérteni nem sikerült, még azt sem mondhatom, hogy közelebb kerültem a megoldáshoz. A kérdéseimet talán majd az utánam jövő generáció, ha lesz egyáltalán ilyen, tudja majd korrektül megválaszolni. Mivel a felmerült kérdésekre több válasz is lehetséges, ezért nem mindegy ki lesz majd a győztes, aki a jelen kort bejegyezheti a majdani történelemkönyvekbe. Természetesen lehet a fenti gondolatmenetemet is minősíteni, akár így, akár úgy, de mielőtt bárki elhamarkodottan megpróbálná a besorolásomat bármelyik ideológiába, majd azt követően, még ne adj Isten megpróbálkozna a fenti kérdések megválaszolásával is, azt ajánlom először gondolkodjon el azon, nem volna-é célravezetőbb azt az adott helyzetet, illetve válságos állapotot minősítenie, amely a fenti kérdések megfogalmazásához vezette bizonytalanul remegő kezeimet és a környezetem által szándékosan összekuszált gondolataimat.