Most, 2012. Október 23. előestéjén, az
1956-os Forradalomra emlékezve, azt gondolom, nem tudnék sok újat hozzátenni a
tavalyi 2011.-es bejegyzésemhez, ezért kisebb változtatásokkal ugyan, de a mai
2012. október 22.-i bogbejegyzésem szinte teljes mértékben megegyezik az egy
évvel ezelőtti írásommal. Az eredeti
verziót természetesen a duplikáció miatt kitöröltem.
Jómagam az alábbi gondolatsorral, vers
idézetekkel és egy korábbi megemlékezés fotóival kívánok emléket állítani az
56-os Forradalomnak.
Úgy
érzem magyar emberként ennyivel tartozom…….
„Aki
írta, nem ismeri a feltétlen igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert
ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a
részletekben. Mert ember.”
/Márai Sándor/
„Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mit mondanak
azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni? Te hallgass
hazádra. Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle
értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha
megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj
hazádtól. Csak adjál azt, ami a legjobb életedben. Ez a legfelsőbb parancs.
Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”
/Márai Sándor/
Ezen
a szürke és átlagos estén, ismét azon filózom, hogy az 1956-os eseményekre
emlékezve vajon milyen verset is lehetne írnom, amely teljes mértékben kizárja
a jelenlegi politikai hadszíntér gusztustalan csatározásait, ám mégis méltó
volna arra, hogy ünnepi hangulatot lopjon a szívekbe, amikor eszembe jutott a
mindennap magamnál tartott „Bibliám”: Márai
Sándor Füves könyve. Azt gondolom ez az írás is azon művészi alkotások egyike,
amelyre ráillik: örök érvényű és mint azt tudjuk - igaz emigránsként -, de
Márai is részese volt az 56-os eseményeknek és szinte látta a jövőt..... vagy az is előfordulhat csupán, az átlagnál sokkal jobban ismerte a történelem ok-okozati viszonyait......
(Azt gondolom, azért is érdemes a Márai Sándorhoz hasonló művelt írók, költők műveit lapozgatni, mert a tudásukat, tájékozottságukat és olvasottságukat kihasználva, igaz szubjektíven, néha elfogultan, de általuk megspórolható néhány történelem tankönyv, nagy magyar irodalmi alkotás, vagy éppen , filozófiai nézetet tartalmazó könyv elolvasása is. :)
Néhány
ebből, a számomra igen jelentős iránymutatásokkal teli könyvből kiragadott
résszel, gondolattal szeretnék emlékezni az 56-os forradalom áldozataira.
Igaz
személyesen nem voltam jelen az események helyszínein. Ahhoz a generációhoz
tartozom, akik az 56-os eseményeket a középiskolában a sok-sok más hazugság mellett,
még ellenforradalomként tanulták. Ennek ellenére, már akkor akadt olyan merész
történelem tanárunk, aki nyíltan, vállalva a következményeket forradalomként velünk az 56’-os eseményeket.
Ám,
ha mégis - elszakadva eredeti tervemtől -, politikával fűszerezném, és egy kis
humorral megspékelném a „teljes irányított ideológiai átalakulásomat”, akkor akár
így is hangozhatna az iménti mondatom: Azon fiatalok közé tartozom, akik a Szocialista
Magyar Népköztársaság „elvtársainak” vörös csillagos, sötét, ám hamis fényárban
úszó ege alatt töltötték a gyermekkorukat, a dolgozó népet szolgálva „bajtársként”
vonultak be (az Öbölháború és a Szerb-Horváth háború idején) sorkatonának és
legvégül „honvéd Úrként” távoztak a „felnőtt, magyar demokrata polgárok” és „reform
kommunisták” egyvelegét alkotó „igazságosabbnak” kikiáltott Magyarország
kisgazdái, valamint tisztelt hölgyei és urai közé. (Büszke vagyok rád Balázs! Ez szép és igazán
kifejező mondat volt! J
Létezik
számomra még egy másik, teljesen politikamentes megközelítése is a születésem
óta eltelt lassan már 43 esztendőnek: Átmenet az egyszerű, átverhető
gyermekkor, tiszta erkölcsű, politikai, vallási és egyéb előítéleteket kizáró,
a közvetlen környezete nyújtotta biztonságérzetéből a bizonytalan,
túlbonyolított nagykorú, ám mégis morális és gazdasági válságokkal küzdő,
felnőttnek hitt (álcázott?) jelenbe…
Tudom,
nem vagyok az iménti „teljes átalakulásommal” egyedül, de azzal is tisztában
vagyok (még, ha csak így utólag is), hogy milyen áron volt akkor nyugalom és
biztonságérzete a hozzám hasonló becsületes munkás szülők gyermekeinek!
A
titok nyitja a politikamentesség szóban keresendő. „Aki jól elbújt, az jól élt”
ősi elvet követve gyermekfejjel azt sem tudtam, eszik vagy isszák a politikát…
Talán bocsánatos bűn ez még egy mai gyermek számára is.
A
felületesség és hanyagság csapdáját kikerülve nézzük csak meg, mit élt át az
ember gyermekfejjel akkor és mi a helyzet ma biztonság terén? Nem mennék
messzebb a példák hosszú sorában, csupán egyet kiragadva belőle: például ma egy
14-18 éves fiatal meddig jutna el egy hét alatt autóstoppal biztonságosan,
(élve és nem elrabolva, vagy kifosztva) az UNIÓ területén….? És akkor a 70-es,
80-as években
Hol
lehet a baj? Miért tűnt el fokozatosan a szótárunkból a közösség ereje az érdek
nélküli barátság a létbiztonság és a nyugalom fogalma? Biztosan a szüleim bűne,
hogy megpróbálták a csendes és nyugodt aranyközépnek hitt „baloldali” utat
választani. Kérdem, ma ki tenné meg, hogy kockára tegye saját gyermeki életét,
még ha hazudni is kell hozzá? De most őszintén, miért kellett volna a családjuk
élete árán is mindenáron lázadni a rendszer ellen?
Ez
persze nem felmentés az iszonyatos bűnök alól, amit a bolsevista ideológia
művelt a politikai bűnözőknek kikiáltott emberekkel. Egyáltalán nem…! Itt most
csakis kizárólag azon apákra, anyákra gondolok, akik nevéhez nem társítható
kapzsi gonoszság, nem tapad vér a kezükhöz, és nem öncélú sumák gyáva árulók
voltak, mert azt gondolom, aki akkor ilyen utóbbi tulajdonságokkal rendelkező,
embernek tartott élőlényként élt, az a mai napig egy gyenge láncon tartott
mindenre képes ragadozó állat a szó minden értelmében.
Vajon
ki dönti el, hol húzódik a megalkuvás és a túlélési ösztön mezsgyéje, főleg, ha
egy ember megvallott politikai hovatartozásától még további emberek, gyermekek
élete is függ? Vajon egy apa vagy anya számára ki, vagy mi a legfontosabb? ……
Milyen szülő az, aki saját nyomorult életét fontosabbnak tartja, mint a
gyermekeiét? Miért bűn vállalni néha a hazugságot is utódaink fennmaradásának
érdekében? Vagy el kellett volna menekülni mindenkinek családot és szülőföldet
hátrahagyva gyáván egy szabadabbnak hitt világba, mint pl. tették azt sokan
anno Romániai szülők, akik gyermekeiket, társaikat hátrahagyva Magyarországra
szöktek? (Egy ilyen hazánkba szökött erdélyi magyar apáról az otthon felejtett
gyermeke mondta egyik TV műsorban: Apám hazudott! Akkor most melyik hazugság
ítélhető el erkölcsileg jobban: a fiamért, avagy a fiamnak? …………….
Az
is evidens, hogy a túléléshez nem jó út a biztos halál.
Emberi,
lelkiismereti, morális oldalról viszont azt is vallom, hogy soha meg nem
hálálható köszönettel tartozom a forradalmároknak, hogy az életük árán is
küzdöttek azért, hogy egyszer majd tényleg „paradicsommá” váljék a földi élet,
és ne csupán a halálunk után a másvilágon legyünk csak boldogok,, ha egyáltalán
létezik olyan!
Legvégül
nem szeretném, ha valaki véletlenül félreértene, és megvádolna e részvétteljes
ünnepi hangulatban azzal, hogy igazságtalanul védeni próbálom az elmúlt elnyomó
rendszert. Egyáltalán nem, ennek a legkisebb szándéka is távol álljon tőlem,
hiszen ugyanúgy elítélem az igazságtalanságot, az elnyomást, az erőszakot, az
önkényt, a hazugságot, a szélsőséges és elmebeteg, téveszmétől, megrögzött
paranoiától elferdült nézeteket, mint bármely más jóérzésű ember.
Tovább
nem is szaporítanám a szót. Belőlem most ezek a gondolatok jöttek elő, amivel
talán nem sértettem meg egyik politikai vagy vallási csoportot,illetve itthon
maradt vagy emigráns embertársaimat sem.
A
lényeg, ahogy Márai Sándor is leírta a Füves-könyvében, amely, mint azt a
bevezetőben már említettem, számomra egy valóságos XX. században íródott
„Biblia”:
„Bárkivel állasz is szemközt, tudjad, hogy csak ember, akinek a
nagyságra egyetlen jogcíme van: az igazságosság. Mindegy, mit mond, mit tud, mi
a rangja? Csak akkor van joga ahhoz, hogy embernek tartsad, ha legyőzi
önmagában a hiúságot, a vágyakat, a gőgöt és a kapzsiságot, s igazat szól
ügyedben és a világ ügyében, melyről éppen beszéltek. Minden más lehet
tetszetős vagy megnyerő, de téged ne félemlítsen és ne is kísértsen.”
/Márai Sándor/
Radnóti Miklós: Töredék
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult, s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő irigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
...............................................
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
s várta, hogy talán megszólal újra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás
Köröttem erdők és hegyek, hív a
ködbe bújt távol
mégis mocsárban lépkedek, érzem jobb volna máshol
mellettem fáradt emberek, felkap a
néma sodrás
nem tudom mért’, velük megyek, közös
az utunk, nincs más
mindegy az felnőtt, vagy gyerek, aki
lemarad meghal
félek, hogy én is elesek, rettegek
éjjel, nappal
lesnek ránk gyáva fegyverek, fogynak
társaim sorban
levegőt már alig veszek, érzem
igen nagy baj van...
/"De hisz lehet talán még! a
hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts
rám! s fölkelek!" /
/Radnótinak állítva emléket/
A hazáról és az államról
„Nevelhetünk-e
valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: „Korbáccsal és szöges ostorral
kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat.” A haza nemcsak föld és hegy, halott
hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te
vagy, szőröstül bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt
éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas
pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy
pillanata is. Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát
tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített
személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, „szereted”-e, vagy
sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval,
ünnepélyesen, írásban és a dobogókon – inkább az államszeretetről teszel
bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem
ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam
ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen
szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan, kidüllesztett mellel
megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe
törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet
gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy
végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.”
/Márai
Sándor/
Azt hiszem adós
maradtam valamivel, és elképzelhető, hogy torz képet sikerült festenem
gyermekeim számára a Kádár korszakról, hiszen csak azokról a pozitív érzésekről
írtam, amelyek a gyermekkor szépségeiről szóltak. Ismételten kihangsúlyoznám,
hogy elsősorban a politikai, vallási és rasszista nézetektől mentes, „véres” és
„sáros” kéz által még érintetlen gyermekkorról beszéltem, és nem az eltorzult
előítéletekkel teli felnőttek erőszakos, mocskos világáról.
Természetesen
engem is, mint oly sok embert, értek hatalmas csalódások is az előző elnyomó
rendszer idején. Már egészen fiatalon, a gimnazista éveim alatt, 16 éves
koromban megkaptam az első hatalmas igazi pofont egy „keménykezű” ellentmondást
nem ismerő, igazi szocialista lelkületű rendőrtiszttől.
Jut eszembe 1987 januárjának irtózatosan nagy teléről:
Az első, rendszertől kapott pofon…
Történt egyszer egy emlékezetes hideg, havas téli reggelen, a
hóakadályok miatt kissé megkésett autóbuszról leszállva, arra az
elhatározásra jutottam a haverokkal, hogy aznap nem kellene bemenni
suliba.
A tanítás szokás szerint már reggel 8-kor megkezdődött,
mi pedig 10 óra után pár perccel értünk Zalaegerszegre, ezért jobbnak
láttuk, ha be sem megyünk a suliba. Éhesek is voltunk, fáztunk is, akár a
kis Vuk, így betértünk az akkoriban Eldorádó névre hallgató kicsi, ám
az akkori igényekhez képest színvonalasnak nevezhető (magyarul: nem
kocsma) vendéglátóhelyre, egy reggeli gyanánt elfogyasztani kívánt
meleg-szendvicsre. Alkoholt - bármennyire is jól esett volna -,
természetesen nem fogyasztottunk, de már akkortájt sem szolgáltak volna
ki olyasmivel gyerekeket. Így jobb híján maradt az otthonról hozott
zugpálinka, vagy likőr, attól függően, éppen mit sikerült otthonról
valamelyikünknek a faterjától elemelni.
Miután szemérmetlenül
kajára és cigire elherdáltuk az aznapra kapott fejenként átlagosan 20-50
forintos zsebpénzünket, kissé felmelegedtünk, és a „szokatlanul
megterhelő” iskolai nap után visszaballagtunk a „parasztelosztó”-nak
becézett autóbusz állomásra.
Déli 12 órakor már az MHSZ klubnak
álcázott, ám óvóhelyként más néven falusi-kaszinóként funkcionáló
pincehelyiségben ütöttük el az időt, pontosabban a magyar kártyát. A
szüleink által biztosított, napi zsebpénznek csúfolt ellátmányból a
reggelin és cigin kívül - ha jól gazdálkodott az ember szocialista
porontya - még kártyás-szerencsejátékra is futotta.
Akkoriban, a
„boldog békeidőkben”, nem volt szükségünk erősebb, ma oly divatossá
vált kábítószerekre ahhoz, hogy elviseljük a lázadó ifjúságunkkal szembe
helyezkedő, magát józan gondolkodásúnak valló felnőttek ellenünk
forduló, bennünket meg nem értő, hamis illúziókkal kecsegtető világát,
mint egy négyzetméter kisfröccsre, egy kupica házi pálinkára, vagy éppen
az élelmiszer boltok nem éppen a hatalmas választékáról híres polcain
reánk kacsintgató likőreire.
Persze, utólag felnőtt fejjel
belátom, ez sem volt megbocsátható bűn! Gellénházán egyébként az 50-es
60-as években úgy építették meg a két szintes házakat, hogy a pincében,
szinte mindegyik háztömb alatt helyet kapott egy „háború esetére”
szolgáló óvóhelynek nyilvánított, vasajtóval ellátott pincehelyiség is.
Az olajbányász falu védelmét gyermekkoromban még egy, talán 50-100 főt
számláló (a létszámra nem emlékszem pontosan) munkásőrség - a hozzájuk
tartozó fegyverek tárolását biztosító hatalmas fegyverszobát is magában
foglaló helyőrséggel -, is biztosította.
Mondja még ezután
valaki, hogy nem vigyáztak ránk! Féltettek bennünket, hiszen a nyugat
bármikor, idő előtt reánk törhette volna az ajtókat……!
Visszatérve a Zalavolán által írásban, hivatalos helyen is igazolt
átbliccelt gyönyörű téli, hótól roskadozó napokhoz, másnap, és még azt
követően 3 napon keresztül megismétlődött a hatalmas hónak köszönhetően a
„jó világunk”. Ha megengedte volna a „cocialista” inkvizítor rendszer,
akkor biztosan templomot emeltünk volna Holle anyó tiszteletére. Ám
mivel templomba „nem illett járni” egy jóra való KISZ-esnek, maradt hát
vasárnapi ( és hétköznapi ) tiszteletadásnak a Bányász kocsma.
Érdekes, hogy akkoriban a hóakadályok ellenére is az alapélelmiszerek,
(a kenyér és az iskolatej stb.) minden nap eljutottak a legkisebb,
legeldugottabb, hótól elzárt falvakba is, a Magyar Néphadsereg (néha
illuminált állapotban lévő) fázós tisztjeinek és harci eszközeinek
áldozatos munkájának köszönhetően. Ha másban nem is, de ivásban simán
lekörözték volna a Szovjet Néphadsereget, bár megjegyzem a ruszki
tisztek sem csináltak különösebb ügyet másnap egy-egy átdorbézolt
egerszegi éjszaka után. Sőt néha azért, hogy le ne maradjon senki az
éneklésnek a legkisebb jóindulattal sem nevezhető üvöltésükről, a
személyi védelmüket szolgáló maroklőfegyverrel a levegőbe lövöldözve még
azt is felébresztették, aki éppen egy atombunkerben próbálta kipihenni a
nappali fáradalmait. Mind e-mellett, az oly nagyra becsült, példaképnek
állított orosz tiszt urak a járdán sem fértek el, így egy kis időre az
igaz, hogy forgalmasnak éppen forgalmas Rákóczi utca forgalma is
megbénult, amíg a jellegzetes tányérsapkás uraságok meg nem találták az
alakulataikat.
„Szumma-szummárum”, avagy „ád egy” ahogy
megboldogult történelem tanárnőm szokta volt mondani, 4 nap múlva
kerültem először - ahogy az a szent írásban is írva vagyon -, 8 órakor a
Zrínyi Miklós Gimnázium szebb időket is látott iskolapadjába.
Az a nap, viszont a várakozásommal ellentétben nem úgy kezdődött, mint
egy szokványos normális nap. Az első óra elején szóltak, hogy az
igazgatónő szeretne velem beszélni. Megijedtem kissé, ugyanis ez az
üzenet általában nem szokott jót jelenteni. A történetemhez az is
szervesen hozzátartozik, hogy éppen az idő tájt tűnt el több
osztálytársamnak is 200-300 forintja az óraközi szünetekben, amivel már a
megyei kapitányság kijelölt nyomozói is foglalkoztak, hiszen a kisebb
lopásokat egybe véve az eltűnt összeg ezrekre rúgott. Akkor még nem is
sejtettem, hogy ennek is köze lehet a rendkívüli találkozónak.
Nem tehettem hát mást az ügyeletes diák kíséretében meglátogattam az
igazgató nőt, azt a köztiszteletben álló, csupán egyszerű megjelenésével
is tekintélyt parancsoló hölgyet, akiről addig szinte semmit sem
tudtam, és ő sem volt képes beazonosítani személy szerint kit is rejt a
nevem, amikor elküldte az ügyeletest értem. A torkomban dobogott a
szívem. Bevallom őszintén féltem attól, amiről még akkor fogalmam sem
volt, hogy ki vagy mi lehet.
Az irodába lépve egy
civil ruhás rendőrtisztnek (oldalán revolverrel), és egy igazgató nőnek látszó ember
gyanakvóan vizslató tekintete kísérte végig, amint szíves invitálásukra
helyet foglaltam az asztalnál. A kedves direktor nő törte meg aztán a
csendet. Legnagyobb megdöbbenésemre elmondta, hogy az osztálytársaimtól
eltűnt pénz előre megfontolt és aljas módon kitervelt ellopásával
gyanúsít engem a rendőrség, majd azt is, hogy ő ott akkor az igazgatói
irodában a védelmemet hivatott képviselni.
Be sem fejezte a
teljes részvétet és megértést sugárzó hangján elmondott mondatot , -
amelynek úgy hangzott a vége, hogy tartsam szem előtt, ő, mint az
iskolám number one-ja hisz az ártatlanságomban -, minden átmenet nélkül
nyomatékosan hozzátette, hogy neki nyugodtan elmondhatom a lopással
kapcsolatos részleteket, mert ő az egyetlen, aki megért engem és a
későbbiekben is a segítségemre lehet. Fel sem ocsúdtam a döbbenet szülte
meglepetésemből, amikor átváltott kemény hangvételre, azt ecsetelgetve,
mi vár rám, ha kiderül a - számára nem kérdéses - bűnösségem.
Részletezte, mennyire hátrányos helyzetbe kerülök, miután kirúgott engem
a gimnáziumából, hiszen egyetlen egy középiskola sem lesz hajlandó majd
átvenni egy tolvajt, miután nyilvánosan is meghurcolták. A maga módján
próbált meggyőzni a szentem, hogy mennyivel előnyösebb helyzetbe
kerülök, ha ott és akkor bevallom azt a bűnt, amit tulajdonképpen el sem
követtem.
Azt a borzasztóan csalódott, elkeseredett,
halálfélelemmel teli érzést szavakba sem lehet önteni, amit akkor
éreztem. Nem is tudtam megszólalni a hirtelen, mélyről feltörő
könnyeimtől. A gyengeségemet látva, azt találta mondani az addig még
némának látszó rendőr, hogy kis hülye gyerek, ne játsszam az ártatlant,
nincs rá az égvilágon semmi szükség.
Miután képes voltam a
sírástól remegő számon néhány szót kipréselni, némi „barátságos
unszolásra” kénytelen voltam válaszolni azokra a nem éppen baráti
hangulatban feltett kérdésekre, hogy pl. merre jártam az elmúlt 4
napban, mert iskolában nem az biztos. /Azóta sem jöttem rá milyen
titkosszolgálati eszközökkel derítették ki pontosan melyik nap, melyik
órájában merre jártam és mit csináltam pontosan, de a fegyveres civil
ruhás „szekus” részletesen felvázolta nekem az elmúlt 4 nap, - Zalavolán
által hivatalosan is igazolt - minden egyes iskolától távol töltött
percét.
Az ő verziója, a lopások elkövetésének idejét illetően
merőben más volt, mint az enyém, vagyis az igazság, ám ez utóbbi - mint
az később a hivatalosan ismeretlen elkövető iskolához intézett leveléből
is kiderült -, sajnos váratott még magára.
A nem hivatalos,
jegyzőkönyv nélküli kihallgatás (ami nekem egy borzalmas időszak elejét
jelentette) végén az igazgató asszony, azzal a címszóval, hogy ezt nem
úszhatom meg retorzió nélkül, elkérte az ellenőrzőmet, és beírta azt a
máig ott éktelenkedő igazgatói megrovást, amely az amúgy igazolt,
igazolatlan órák nagy száma miatt járt.
Az igazgatóiból kilépve
még hallottam az utánam kiáltó rendőr hangját, aki annyit mondott a
maga egyszerűségével, hogy még találkozunk. A folyosón aztán már nem
bírtam tovább, elszabadultak az amúgy is nehezen fékezhető könnyeim, oly
módon, hogy a sírásomra fel is figyelt a kémia tanárnőm, aki oda
sietett azonnal hozzám. /Megjegyzem a tanári karból, akik tanítottak és
ismerték az „ügyemet” - némiképp érthető okok miatt -, ő volt az
egyetlen, akinél őszinteséget éreztem minden egyes vigasztaló szava
mögött./ Nagyon jól esett, hogy volt egy igazi pedagógus ember, aki
abban a számomra reménytelennek látszó helyzetben elhitte azt, amit
mondtam, sőt felajánlotta a segítségét is.
Aztán még kb. egy
órán keresztül csak sírtam, csak sírtam és közben a kedves igazgató nő
szavait véltem hallani, miközben elképzeltem magamat, mint a
középiskolákból száműzött, bűnöző, közveszélyes diák.
Otthon
minderről nem igazán mertem beszélni, hiszen apám és anyám „csak!” egy
volt munkásosztályból valók közül, tudtam jól, hogy az ő segítő szavuk
pusztába kiáltott szó maradt volna. Amint az később kiderült (persze nem
hivatalosan) a tényleges elkövető apja valami párt fejes volt, így
miután a suli kapott egy levelet, amelyben valaki - ha jól tudom talán
még a pénzt is visszaküldte - megkönnyebbülésemre elismerte, hogy nem én
voltam a tolvaj.
Ezt követően aztán hirtelen lezárták az egész
pénzlopásos ügyet, amelynek valódi elkövetőjét a mai napig homály fedi.
Ám addig eltelt még jó néhány rettegésben eltöltött hónap. Sokszor
riadtam fel álmomból annak a bizonyos nyomozónak az utánam kiáltott
búcsú mondatára, miszerint „Még találkozunk!”.
Nem váratott az a
találkozó sokáig magára. Közeledett a tavasz, amikor hivatalos
értesítést küldtek, a megyei rendőr főkapitányságról, hogy jelenjek meg a
(általuk tévesen hivatalosnak tartott) kihallgatáson az iskolai
lopásokkal kapcsolatban, mint gyanúsított. Na ez a levél már anyám
kezébe került, így nem titkolhattam tovább. Nem másért tartottam
magamban az engem ért atrocitásokat, csupán azért, hogy az akkor éppen
szanatóriumban pihenő, betegséggel küzdő apám nehogy túlságosan a
szívére vegye, hiszen kár lett volna szépíteni, akkor még semmi és senki
sem tudta meggyőző módon igazolni az ártatlanságomat. Az igazolatlan
órákért járó igazgatói megrovást is, én galád csak a tanév végén mertem
megmutatni.
Elérkezett a nem várt délutáni időpont, és annak
rendje és módja szerint megjelentem a Zala Megyei Rendőr Főkapitányság
10 emeletes épületének portáján. A levélben nem szerepelt, hogy
felnőttet is hozzak magammal, így egymagam ácsorogtam a lift előtt várva
az ismerős arcú rendőrnek látszó behemótra. Nem kellett sokat
várakoznom, nyílt a liftajtó és udvarias, nyálas hangon betessékelt a
hústorony a liftbe maga mellé. Aztán ahogy becsukódott az elektromos
tolóajtó a „Moszkva tér” következett.
Az addig barátságos
látszatot keltő, intelligens rendőr átment az igazságosnak hitt
eszmékért harcoló, vér és forró vas szagától megrészegült, feudális
rendszer ellen küzdő, Marx és Lenin tanításain felnőtt, üvöltő, csapkodó
vasgyári proletárba. Legalábbis az ökölcsapása olyan volt, mint egy
ősbunkóé. Aztán már csak arra emlékszem, hogy valamelyik szinten
kilökött a liftből néhány baráti hátba veregetéssel megspékelve, és
mint, ha mi sem történt volna ismét átváltott a nyálasan cinikus baráti
csevejre. Mielőtt azonban kiszálltunk a liftből, közölte velem, hogy ne
is próbáljam meg az imént lezajlott eseményeket valakinek elmondani,
mert pórul járhatok. Aztán azt is elmondta még, mint egy önmegnyugtatás,
önigazolás gyanánt, hogy amúgy úgy csinált mindent, hogy egyetlen
látható nyom se maradjon, ezért bármit mondok, biztosan nem is hinnének
nekem.
Bevezetett aztán egy irodába, ahol magamra hagyott, amíg
a szomszéd szobában a fülem hallatára megbeszélte a
(valószínűsíthetően) főnökével, hogy megtalálta az emberüket, és az
iskolai lopással együtt a nyakamba tudja majd varrni azt a néhány
pitiáner Zalaegerszeg környéki benzin és dísztárcsa lopási ügyet is,
amelyeknek akkor még ismeretlen volt az elkövetője. Egyszóval kapóra
jöttem volna a rendőrségnek az öt éves terv elfogásainak teljesítését
ábrázoló statisztikai szám javításában. Annyira féltem, hogy sírni sem
mertem.
Kb. 15 perc telhetett el, amikor a pofozkodó, harci
kakas rendőr visszajött hozzám, és sietve közölte, hogy most nincs ideje
ilyen szarrágó tolvajokra pazarolni az idejét, gyorsan mondjam el neki,
hogy én emeltem el a pénzt, és én loptam benzint, és dísztárcsákat is
esténként. Mivel, a halálfélelmem ellenére is ragaszkodtam az
igazsághoz, nem bírta cérnával és szólt, hogy ebből elég és sietve
odadobta a kabátomat, és a lift felé tessékelt. A nem éppen kellemes
liftes storyra gondolva ismét nagyon megijedtem, de a rendőr elvtárs
belökött a felvonóba.
Lefele menet aztán nem bántott, mint
ahogy soha többé nem tett ilyet velem, csupán búcsúzóul lenéző
hangnemben felhívta a figyelmemet, a miheztartás végett, nehogy megint
sírva el merjem játszani másnap ugyanazt az ártatlan sírásos jelenetet,
amit a múltkor, mert akkor még hallani fogok róla.
Megkönnyebbülve, sajgó arccal rohantam a „parasztelosztóba” és alig
vártam, hogy minél távolabb kerüljek a rendőrségtől. A fura, számomra a
mai napig nem tisztázott, homályba vesző történet: a lopási sorozat és
minden egyéb azzal kapcsolatos történés tulajdonképpen itt véget is ért,
hiszen mint azt már írtam, egyik pillanatról a másikra megszűntették
valaminek, vagy valakinek a ráhatására a nyomozást.
Talán az
elkövető látta, hogy lassan beleőrülök abba, amihez a legkisebb közöm
sem volt, és utolsó emberségét is összeszedve levelet írt – ha jól
emlékszem, újságokból kivágott betűkből - amelyből egyértelműen kiderült
az ártatlanságom.
Ennyi és nem
több…..
…..folytathatnám
az anekdotázást a szintén középiskolás koromban két barátom és általam
alakított 69 elnevezésű anti-szovjet, éjszakánként különlegesen kiképzett
(legalábbis azt gondoltuk) ellenformációnkról, és elmesélhetném a nemzeti
ünnepeink alkalmával miképpen dobáltuk a földre és tapostuk sárosra a nemzeti
színű trikolórunk mellé kitűzött vörös színű lobogókat, de mégsem teszem….
Fátylat rá…!
Aztán, még
gyakran szökött könny a szemembe, amikor „a nép nevében” eljáró kegyetlen
emberek „tervszerű” támadásaival találtam magam szemben. A legborzasztóbb az a
tehetetlen és kiszolgáltatott érzés volt, amikor tudtad valamiről, amit
szándékosan elrejtettek előled, hogy fehér, de olyan iszonyatos erővel, ha
kellett erőszakkal próbálták beléd sulykolni azt, hogy az ami fehérnek látszik
az valójában nem is fehér hanem vörös, hogy a legvégén már a bizonytalanságtól,
és a félelemtől az sem érdekelt, hogy egyáltalán ott van-e az a valami.
De ahogy a
közhelynek számító mondás is tartja: minden rosszban van valami jó! Igen,
leszámítva a sok kegyetlen politikai gyilkosságot, a mértéktelen korrupciót, a
demokrácia sárba taposását. Az 1956-os októberi eseményekkel járó szovjet igát
Magyarország csak 1989-októberében a köztársaság kikiáltásakor tudta csak
teljesen ledobni. Akkor töltöttem éppen a 18 hónapos sorkatonai szolgálatomat, mint
utolsó másfél éves baka a Lenti-zajdai alakulatnál.
Meg kell hagyni
így utólag is mozgalmas egy időszak volt a lövészdandárban töltött másfél évem:
öböl háború, balkáni háború, köztársaság kikiáltása….. Kérdés az, hogy mennyire
sikerült az ördögöt elűzni tőlünk, hiszen magára Luciferre is igaz az a fizikai
törvényszerűség, miszerint az ördög nem vész el, csupán átalakul, és mindezt ráadásul teszi úgy, hogy soha sem alszik!
Az ördög akár a
májusi cserebogár... „Cserebogár, sárga cserebogár”,
„Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom, s félálomban vagyok már...
„Cserebogár, sárga cserebogár”...
/Petőfi Sándor/